|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 58 találat | lapozás: 1-30 | 31-58 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: II. József /német-római császár, magyar király/ 2014. szeptember 4.A magyar nyelv térnyerése – siker vagy kudarc?DR. PAP JÓZSEF egyetemi docens, az egri Eszterházy Károly Főiskola tanára a reformkori nemzetiségi mozgalmak tárgykörében tartott előadást a Szacsvay Akadémián. Szilágyi Aladár a népek öntudatra ébredésének fáziseltolódásairól, illetve a magyar nemzeti törekvésekkel való konfrontáció okairól kérdezte. Az etnikai arányok már a 18. században megváltoztak Magyarországon. Gondolom releváns Fényes Eleknek a felmérése, miszerint a 19. század elején már a történelmi Magyarországon sem haladta meg a magyarság aránya a 40 százalékot, Erdélyben a 30-at is alig… Jobb statisztikáink nincsenek a Fényes Elek munkájánál erről a korszakról. A probléma érdekessége, hogy a 18. század végének, a 19. elejének emberét, sem hivatalos közegét még nem igazán érdekli az a kérdés, amit ma nemzetiségi problémaként fogunk föl. II. József uralkodását követően nincsenek népszámlálások, csupán népességi összeírások, s ezekben a nyelvi kérdések nem jelentenek fontos szempontot. Adózókat írnak össze, a nemzetiségi kérdés még nem formálódott problémává. Fényes Elek lesz az, aki összegyűjti a Magyarország népességére vonatkozó legfontosabb adatokat. Ahogy a 18. század vége fel kezdtek megerősödni a nemzetiségi mozgalmak, ezzel párhuzamosan az úgynevezett hungarus tudatnak a kihalása is bekövetkezett? A két folyamat párhuzamosan zajlott egymással, a hungarus tudat valamikor a 19. század első felében fog eltűnni a nemzetiségi értelmiség köréből. A magyar politikai elit hosszú időn keresztül úgy tesz, mintha létezne. Valahogy ennek az átformálódása, modern változata lett a politikai nemzet koncepció. Ez már a nemzetiségi vezetőket, mozgalmakat nem elégítette ki. Vegyük sorra a nemzetiségeket. Ami a horvátokat illeti, nekik évszázadok óta különleges státuszuk volt, létezett egyfajta horvát államiság is. Viszont a 18. század végi abszolutizmus, a németesítési törekvés őket is érintette… Az abszolutizmus kihívásaira mind a két rendi nemzet ugyanúgy reagált. Az első időszakban közös fellépések is voltak. A konfrontáció a 19. század első felében indul el. Valóban volt egy olyan periódus, amikor a horvát rendek és a magyar rendek együtt tudtak fellépni az udvari abszolutizmussal szemben. A horvát nemzeti mozgalom viszont kialakított egy olyan koncepciót, amit illírizmusnak nevezünk, ami metszette a magyar politikai elitnek az elképzeléseit. A magyar királyság déli területeiből egy úgymond illír koronatartományt akartak kialakítani. Ez előképe lehetett a későbbi Jugoszláviának? A 19. századi délszláv egységgondolatok valóban a későbbi jugoszláv gondolatnak az előképei, csak abban nem tudtak megegyezni a szerbek és a horvátok, hogy kié legyen a vezető szerep. Ha jól tudom, már 1790-ben lépéseket tettek a horvát nemesség kiváltságainak a megőrzése érdekében. Ez szinkronban volt a magyar törekvésekkel? Igen, hiszen 1790-ben a szűkebben vett Magyarországon is ugyanez történik: II. József rendszere után az 1790-91-es országgyűlésen a rendek mindent elkövetnek azért, hogy megerősítsék a nemesi kiváltságokat, amelyek veszélybe kerültek az előző évek felvilágosult abszolutizmusa alatt. Mindkét részről e törekvések szinkronban mozognak, de ez a kiváltságőrzés nem nemzeti aspirációkból, hanem a rendiség jellegéből adódik. A horvátok nemzettudatra ébredése szinte egyidejű volt a magyarokéval, viszont rögtön feszültségek támadtak a magyarok törekvései körül, hiszen ők ütötték a vasat, hogy a magyar nyelvvel helyettesítsék a latint. Mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás? 1842-ben Széchenyi az akadémiai beszédében azt vázolta föl, hogy a magyar fellépés hatására indul el ellenhatásként a nemzetiségi nyelvi harc és a nemzetiségi identitás kialakulása. Azért látnunk kell, hogy az egy régióban együtt élő nemzetek, népek értelmisége hasonló kihívásokkal találja magát szembe egy adott időszakban. Inkább a párhuzamosság a helyes kifejezés. Nem a hatás-ellenhatás, hanem a hatás, úgy, hogy egyszerre érik a kihívások Európa részéről, az abszolutizmus, II. József irányából, s erre volt a közös – nem egyeztetett – reakció. Onnantól kezdve, hogy ezek a népek elkezdik építeni a saját nemzeti kultúrájukat, közöttük is kialakul egyfajta konfrontáció. Ami a szerbeket illeti, ők nem voltak ugyanolyan helyzetben, mint a horvátok, a szerb társadalom az úgynevezett csonka társadalmak kategóriájába sorolható. Viszont más ortodox felekezetű nemezetekkel szemben bizonyos előnyt élveztek, ami az egyházuk helyzetét illeti. 1790-ben tartották meg Temesváron a fordulópontnak szánt népgyűlésüket. Mi is történt ott? A szerbeknek már megvolt egy működő rendszerük, ez az egyházi autonómia. Azon belül jelentős volt a világiaknak a befolyása. Egy olyan nemzeti-vallási gyűlést tudtak összehívni, ahol jelen volt az egyházi elit, képviseltették magukat a polgári rétegek, a kereskedők, az iparosok és megjelentek a szerb katonaparasztoknak a képviselői is. Ennek a temesvári gyűlésnek a fő kérése, amit II. Lipóthoz intéztek: egyfajta területi alapú autonómiának, az úgynevezett vajdaságnak a megszervezése a szerbek által lakottnak tekintett területeken. Ez valósult volna meg ideiglenesen a magyar szabadságharc leverése után? Ez valósult volna meg, ha nem egy abszolutista időszakban szervezik azt a Szerb vajdaságnak és Temesi Bánságnak nevezett koronatartományt, ami nem egy önigazgató területe a birodalomnak, csupán egy adminisztratív kerület. De a „vajdaság” nekik egy hagyományos elképzelésük, és már ekkor elkezdődik a horvátokkal is a konfrontáció, hisz Szlavóniára ők is igényt tartanak. A szlovákok még nagyobb fáziskésésben voltak a déli szlávokkal szemben, az övék tényleg csonka társadalomnak volt nevezhető. Nem csoda, hogy ott a nemzeti mozgalom később indult meg. Nemzeti egyházuk nem volt, az evangélikusok inkább arra hajlottak, hogy irodalmi nyelvként ne valamelyik szlovák nyelvjárást, hanem a csehet használják… A szlovákok több szempontból különböznek az előző két nemzetiségtől. Az egyik legfontosabb az, hogy vallásilag megosztottak voltak. Kétharmaduk római katolikus, egyharmaduk evangélikus. A nemzeti mozgalomban viszont az evangélikusok viszik a prímet, hiszen náluk a világi értelmiség befolyása nagyobb. A szlovákok esetében a fő probléma valóban az, hogy nincs egységes nyelvük. Három fő, egymástól sokban eltérő nyelvjárás létezik. Az első időszaknak a belső nyelvharc arról szól, hogy melyik nyelvjárás legyen a három közül az irodalmi nyelv. A század elején őket még nem foglalkoztatják az autonómia-törekvések. 1848-ra jutnak el erre a szintre, liptószentmiklósi gyűlésükön már ők is autonómiát követelnek, de még erősen keresik az identitásukat kelet és nyugat, az oroszok és a csehek között. Külön kérdéskör az erdélyi szászoké. A Szász Universitásnak hála ők voltak a történelem folyamán a legkiváltságosabb helyzetben, a legfejlettebbek voltak társadalmilag, gazdaságilag, kulturálisan. Gondolom, azok a szász fiatalok, akik német földön jártak egyetemre, bőven hozták magukkal a nemzeti eszméket. Az erdélyi szászok érdekes mozgalmat alkottak. Egyrészt az Erdély autonómiájának, a magyar királyságon belüli függetlenségének, a nagyfejedelemség fönnmaradásának az egyik fontos támaszai ők. Ellenzik az egyesülést, érzik, hogy az előbb-utóbb az ő autonómiájukat veszélybe sodorná. A magyar nemzetállamon belül nehezebb helyzetben lesznek, kisebb lesz a szerepük, mint az Erdélyi Nagyfejedelemség keretén belül, ahol a három nemzet közül az egyiket alkotják. Az elhatárolódásuk többszörös, hiszen számos bajuk van a betelepülő románokkal is. Gondolom, mindezt fokozta a magyar nyelv térnyerése is? A nemzetiségi konfrontáció kialakulásának az egyik fő pontja a latint fölváltó magyar nyelv Magyarország esetében és ennek az igénye Erdély esetében is. Hiszen egy közvetítő nyelv, a latin helyére az egyik nációnak a nyelve, a magyar került. Főleg akkor vált konfliktusok forrásává, amikor az állam kizárólagos nyelvévé, államnyelvvé lépett elő. Sőt a magyarországi törvények nem csak az állam, hanem az oktatás és az egyházi belső adminisztráció nyelvévé teszik a magyart. Ezek mind olyan konfrontatív pontok voltak, amikkel szemben a nemzetiségi értelmiségi rétegeknek fel kellett lépnie a pozíciójuk megtartása érdekében. A 18. század végére a románság körében is elkezdődött a nemzeti ébredési folyamat, aminek az első intézményesített megnyilvánulása a Supplex Libellus Valachorum volt 1791-ben. Gondolom, az egyházi-világi értelmiségük – főleg a görög-katolikus papok már tudatában voltak annak, hogy Erdélyben abszolút többségbe kerültek. Ami a Supplexet illeti, azon kívül, hogy benyújtották, volt-e valami hatása? A császári kormány úgy tett, ahogy szokta, visszautalta az erdélyi országgyűlésnek, hogy tárgyalják ott a kérdést. A románok nem érik el, hogy negyedikként bevegyék őket az erdélyi rendek közé, hogy a nagyfejedelemség egyféle reformon menjen keresztül, de az egyházaik elismerésével komoly lépések történtek. A fő cél, hogy a három nemzet uniója négy nemzet uniójává bővüljön, nem valósul meg. A nemzeti mozgalmuk viszont kétosztatú, az erdélyiekkel szemben a magyarországi, a partiumi és bánsági románoknak egészen ellentétesek az érdekeik. Míg az erdélyiek a függetlenség, az autonómia fenntartásában látják a jövő útját, addig a magyarországi románok saját pozícióik erősítése érdekében jobban igénylik az uniót, Erdély egyesülését Magyarországgal. Nekik inkább a szerbekkel, a szerb egyházzal van viszályuk, hiszen a karlócai érsekséghez tartoznak. S ezzel szemben inkább a magyarokra óhajtanak támaszkodni. Az erdélyi magyar elit viszont tudatosan játszik arra, hogy a népképviseleti átalakulás előtt, még rendi körülmények között folytassák le az uniós tárgyalásokat. Mert ha az unió előtt vezetnék be a népképviseletet, az más összetételű országgyűlést eredményezne. A különböző országgyűléseken 1790-től 1844-ig állandóan napirenden volt a magyar nyelv használatának kérdése, a latinnak a magyarral való helyettesítése. Gondolom, ez reakció volt arra is, hogy a 18. század végén Bécs a latin helyett német adminisztrációt igyekezett bevezetni. Ami a magyar törekvéseket illeti, azokat a nemzetiségek egyértelműen elvetették, vagy volt, aki látott benne arra is lehetőséget, hogy az osztrák abszolutizmus lazuljon? A probléma akkor jelenik meg, amikor a nyelv alkalmazásának a köre átlép bizonyos határokat. Az 1839-40-es országgyűlés törvénycikke a döntő motívum, amikor előírják az egyházaknak, hogy három éven belül térjenek át a magyar nyelvű anyakönyvezésre. A horvátokkal meg az a probléma, hogy a diétán magyarul kellene beszélni. Nem az a kérdés, hogy az államnak a nyelve most a latin vagy a magyar. A németet sem azért akarta bevezetni II. József adminisztrációja, mert németté akart tenni mindenkit. Egyszerűen a modernizáció megkívánja, hogy egy élő nyelv legyen az államnyelv. Ez lehet a magyar is, miért ne lehetne, csak az a kérdés, hogy meddig visszük le a nyelv alkalmazásának a szintjét. Egyedüli és kizárólagos nyelvvé tesszük-e a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, vagy másoknak is adunk lehetőséget az anyanyelv használatára. Az 1840-es évek nyelvtörvényei ezt teszik kérdésessé. A kor publicisztikájában arról olvashatunk, hogy az anyanyelv magánügy, hogy senki nem akarja a szlovákot stb. magyarosítani. De hát éppen azt tapasztalják, hogy magyarul kell őket három éven belül anyakönyvezni, ami azt jelenti, hogy a neveket magyarul kell kiírni. Ez a 20. vagy a 21. század embere számára is egy fontos kérdés. Az 1790-es években hirtelen akarnak váltani a magyarra, kiderül, hogy ez akkor nem megy, s onnantól kezdve eltelik vagy ötven év, amíg egyik pillanatról a másikra vezetik be a közigazgatásba. Először az elsődleges nyelv a latin, másodlagos nyelv a magyar. Hasábos verzióban megindulhat a levelezés magyar nyelven is, majd utána magyar nyelvűvé válik. Ezek a lépések elegendőek ahhoz, hogy életbe lehessen léptetni a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban a magyar nyelvnek a használatát. Amikor áttérnek arra, hogy ezt az oktatásban is alkalmazzák, az már nem sikerül. Hiába hoznak 1845-ben olyan törvényt, hogy innentől kezdve minden iskolában magyarul kell tanítani, a tanító, a pap nem beszél magyarul, tehát ő soha nem fog magyarul tanítani, akármit mond a törvény. Ez egy tipikus „rossz” törvény. Zárjuk a témát a szabadságharc korszakával. Tudjuk, kezdetben a nemzetiségek általában rokonszenveztek a forradalommal. Igen ám, de már az áprilisi országgyűlés olyan törvényeket hozott, amelyekben meg sem említik a nemzetiségi kérdést. Valóban, nincs nemzetiségi törvény 1848 áprilisában Magyarországon, ennek a megfogalmazása elmaradt. Ekkor nem tartották szükségesnek a magyar politikusok. Végeredményben európai precedens sem volt igazán erre… Olyasmit nehéz számon kérni egy politikai eliten, amire valóban nincsen európai precedens. Ami nekik a mintapélda alkotmányosság szempontjából, az Belgium. A belga alkotmány sem ismeri még ebben a korban a kollektív nemzetiségi jogoknak az intézményét. Bár vannak a holland nyelvű flamandok, de az államnyelv a francia. A nemzetiségek kollektív entitásként való elismerése, mondjuk, Svájcban figyelhető meg, a kantonok rendszerében. Az európai fejlődés viszont nem ebbe az irányba mutat. Mire rákényszerült, vagy felismerte a magyar kormányzat, hogy lépni kellene, már késő volt. Szegeden megegyeztek Bălcescuval, majd 1849. július 28-án megkísérelték az engedményeket kiterjeszteni minden nemzetiségre, de már alig két és fél hét volt Világosig. De ugye szinte meghökkentő, mi mindent adtak volna, majdnem minden szinten? Ez a folyamat már korábban megindult. Wesselényi már 1848 szeptemberében készített egy tervezetet, ami a román-magyar viszonylatban elindította volna a nemzetiségi kérdés rendezését, csak jött a háború. Bár úgy tűnik, 1849 júliusában már szükségtelenek voltak ezek a tárgyalások, mégsem voltak azok, hiszen előre mutató lépések lettek volna. Egy dologra felhívnám a figyelmet: autonómiát, kollektív jogokat a nemzetiségeknek ez a törvénytervezet sem biztosított. Nyelvhasználatot, ahol többségben vannak, azt igen. De olyat, hogy a több megyéből összeálló tartományok, amelyek élén – horvát mintára – egy tartománygyűlés, egy tartományi kormányzat álljon, hogy esetleg Erdély vagy Délvidék, a Vajdaság autonómiáját megadják, arról szó sem volt. A magyar politikai elit itt is addig ment el, ami az ő egy politikai nemzet koncepciójába belefért: a nyelvhasználat lehetőségét engedni fölfelé, a vármegyei szintig. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. szeptember 24.A legnagyobb kaland (1.)Beszélgetés Sebestyén Spielmann Mihállyal az erdélyi zsidóság történetéről A marosvásárhelyi zsidóság múltjáról tartott két sikeres előadást a Vásárhelyi Forgatag tavalyi és idei rendezvényén Sebestyén Spielmann Mihály történész, író, a Teleki Téka nyugalmazott vezető könyvtárosa. A volt Iskola utcai zsinagógát mindkét alkalommal megtöltötte az érdeklődő közönség. – Nem én kerestem a témát, hanem fordítva, a Vásárhelyi Forgatag szervezőinek jutott eszébe, hogy hasznos lenne bemutatni a marosvásárhelyi zsidóság történetét. A Borsos Tamás Egyesület két történésze, Novák Zoltán és László Lóránt keresett meg, az ő ötletük volt az előadás. A zsinagóga pedig szinte kínálta magát, a hitközség vezetője ugyanis a megnyitását szorgalmazza, mert sokan nem ismerik, másrészt kitűnő az akusztikája, nagy a belvilága, s Közép-Kelet-Európa más országaiban is, ahol a zsidók száma nagyon megfogyatkozott, a hitélet szolgálata mellett a zsinagógákat megnyitották a közönség előtt. A témát nagy kiterjedése és a hallgatóság meglehetősen összetett volta miatt két részre osztottam. – Menjünk vissza a kezdetekre. Mikor telepedtek le a zsidók Marosvásárhelyen és környékén? – Az erdélyi zsidó közösség 450-500 éves. Az első komoly híradások a XVI. századtól kezdődtek, amikor feltűntek Európa keleti felében, s itt Erdélyben is, bár ez a terület kiesik a nagy kereskedelmi útvonalakból. Elsősorban a Konstantinápolyból érkező zsidó kereskedők keresték fel Erdélyt, akik Nyugat-Európába tartottak. Érdekes módon a törökök befogadónak bizonyultak, s a Spanyolországból kiűzött zsidók a török birodalomban kaptak menedéket. Bethlen Gábor, akinek egészségét hamar kikezdte az állandó hadviselés s a korabeli életmód, orvosokhoz fordult. Egy Konstantinápolyban élő zsidó orvost ajánlottak, Sassza Ábrahámot, aki a történészek véleménye szerint tiszteletdíjként azt kérte, hogy Konstantinápolyban élő hittársai Erdélyben is letelepedhessenek. – Mi vonzotta őket ebbe a térségbe? – Egyrészt a Konstantinápoly és Nyugat-Európa közötti nagy távolság, és feltehetően a só, továbbá az aranybányászat és az élőmarha-export. A fejedelem Gyulafehérvárt jelölte meg egyetlen letelepedési helyként, s a következő fejedelmek idején, amikor megszigorodtak a gazdasági viszonyok, az erdélyi törvényhozás úgy döntött, hogy sehol máshol nem engedélyezik a letelepedésüket. Marosvásárhely és környéke, egész pontosan Marosszentkirály és Náznánfalva kivételt képezett. A hely földesurai ugyanis engedélyt nyertek arra, hogy letelepíthessék a zsidókat, ami azzal a következménnyel járt, hogy Marosszéken és Udvarhelyszéken a XVII. század végén és a XVIII. század elején már egy nagyobb közösség élt és dolgozott. Közös imaházuk volt Marosszentkirályon, ami az 1940-es években még állt, de ma már csak két tábláját őrzik a budapesti Dohány utcai zsinagóga múzeumában. A táblákon az akkori zsidók megköszönték Mária Teréziának és fiának, II. Józsefnek, hogy támogatták őket. 1850-ig a közösség néhány tagjának sikerült pénzzel elintéznie, hogy Marosvásárhelyre költözhessen, ami a nagy többség számára csak 1850-ben vált lehetségessé, amikor az osztrák hatóságok megszüntették a feudális kiváltságok rendszerét, többek között a városi autonómiának a letelepedésre vonatkozó jogát. Ami azt is jelentette, hogy a közösség tagjai a megélhetés, a kereskedelem érdekében beköltöztek a városba, ahol telket vásároltak. A legolcsóbb telkeket kapták meg a Kossuth utcában és annak végén, amelyek árvízveszélyes területek voltak, ahol minden két vagy három évben elölről kellett kezdeni a házépítést, a rendbetételt. A Kossuth Lajos, az Arany János és a Sörház utca környéke még a XX. század elején is sok zsidó családnak nyújtott menedéket. A gazdagabbja beköltözött a város központjába, ahol impozáns épületeket emeltek. Kirívó példa erre az egykori rendőrségi székhely a főtéren, a Feigelbaum-palota, amely tulajdonosáról kapta a nevét, aki kereskedő volt, gyermekei pedig ügyvédek. Az emancipációt, ami a keresztény népességgel azonos polgárjogokat jelentett, 1867-re szerezték meg a zsidók, amikor a magyar parlament politikai szempontból egyenrangú polgároknak nyilvánította őket, s mint ilyenek, a férfiak választhatók voltak és választójoggal rendelkeztek. A választójogot a magyar nyelv ismeretéhez, az írni-olvasni tudáshoz, a nagykorúsághoz kötötték. – Az Erdélyben letelepedett zsidók eredetileg milyen nyelvet beszéltek? – A legelsők kétféle rituális közösséghez tartoztak, egyrészt a szefárd zsidók, akik a ladinot, egy spanyol-héber keverék nyelvet beszéltek, a többiek egy némettel és lengyellel kevert hébert, a jiddis nyelvet, amely a középkori német nyelv szókincsét és kiejtését vitte tovább. Ez utóbbiak voltak többen. 1850 után rohamos, önként vállalt magyarosodás kezdődött el, s egy század végi felmérés szerint a zsidóknak már körülbelül csak a 10 százaléka beszélte anyanyelvi szinten a jiddist, a többiek számára megmaradt egyfajta második nyelvnek, amelyet akkor használtak, ha nem akarták, hogy megértse a gyermek. A század végére az emancipáció azt is jelentette, hogy az intellektuális pályák felé indultak el. A zsidó fiatalokban nagyon erős volt a továbbtanulás, a bármi áron diplomát szerezni fontossága, ami egzisztenciális függetlenséget adott. Sok mérnök, jogász, orvos, bankár, újságíró került ki közülük. Ez azzal magyarázható, hogy a zsidó kereskedő, aki jobbára csak ingóságokkal rendelkezett, kénytelen volt folyton számolni, s a láthatatlan Istenben hitt, így adott volt az elméleti megalapozottság ahhoz, hogy a modern absztrakt gondolkodás sok kiválósága megszülessen. Ami az életmódjukból adódott, és nem abból, hogy a zsidók születetten okosak lennének. Az első világháború végére Marosvásárhelyen jelentős izraelita közösség élt, 2750 lélek, akik vállalták zsidóságukat. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a magyar népszámlálások azt, hogy zsidó, nem tekintették nemzetiségnek, csupán vallásnak. A magyar zsidók különlegessége az volt, hogy legalább három vallási irányzathoz tartoztak, olykor nem is beszéltek egymással, a híres zsidó összetartás tehát csak mítosz. – Ha részleteznéd a három irányzatot… – Az ortodoxok mereven ragaszkodtak a hagyományokhoz, a reformisták, azaz neológok a főbb imákat mondták héberül, de minden mást magyarul vagy németül, ugyanis német és magyar nyelvterületen hódított ez az irányzat, amely beengedte az orgonát a zsinagógába, lazított a vallási és étkezési szokásokon, a rabbiknak nem tette kötelezővé a szakállviselést stb. A neológok Marosvásárhelyen a gazdagabb zsidók közé tartoztak, ők a feltörekvő kapitalizmus idején jobban érvényesültek. Ilyen volt Bürger Albert, Meszticz Mihály, a Farkas család, amely az összes nagyobb Maros menti fafeldolgozó telepet birtokolta. Ők építették föl az Iskola utcai zsinagógát Jacob Gärtner bécsi építészmérnök tervei alapján. – Az előadás második része az első világháború befejezésével kezdődött. Mi jellemezte a két világháború közötti időszakot? – Az első világháború befejeztével teljesen új helyzet állt elő, az új államban meg kellett találni a modus vivendit egyrészt a regáti román világgal, másrészt az odaát élő zsidókkal. Míg az erdélyiek teljes polgárjoggal rendelkeztek, vallásukat (1895-től) elismerték, addig a regátiak számára csak a nyugati hatalmak nyomása hozott javulást. A nagyhatalmak azzal a feltétellel kötöttek békét Romániával, ha a zsidókat egyenrangú román állampolgároknak ismeri el. Elméletem szerint, amit az utólagos gyakorlat is igazolt, az erdélyi zsidók előtt három út állott. Egyfelől a vallási-kisebbségi élethez való ragaszkodás, a gazdasági kapcsolatok ápolása az őket körülvevő közösséggel, és minden nem zsidó ügytől való visszahúzódás, ami elsősorban a Máramarosban élő közösséget jellemezte (Elie Wiesel is onnan került ki). A cionisták célja, akik már 1912–14-ben szervezkedtek Marosvásárhelyen, s önmagukat nemzetiségnek, sőt nemzetnek tekintették, az önálló nemzetállam megteremtése és a zsidóknak az évszázados üldöztetés és száműzetés utáni hazatelepedése volt. Ehhez táborokat alapítottak, ahol fizikai munkára készítették fel a fiatalokat, katonai kiképzést is adtak, a modern héber nyelvet kezdték el oktatni, iskolákat és óvodákat alapítottak, tanfolyamot indítottak, lapot adtak ki és szervezetet hoztak létre minden városban. A harmadik csoportot azok képezték, akik a kor szokása szerinti némi gúnyos ízzel Mózes vallású magyaroknak vallották magukat. Nem szakítottak ugyan a zsidósággal mint eredettel, de a magyar nemzeti célokért és a kisebbségi magyar létben vállaltak szerepet, szolidárisan Magyarországgal, amely számukra polgárjogot adott. Ezek az emberek Marosvásárhelyen a magyar kultúrát támogatták, könyveket adtak ki, s úgy érezték, hogy az iskolarendszert fel kell karolniuk, nem sajnálták a pénzt a kisebbségi szervezetektől, s az Országos Magyar Pártnak akár vezetőségi tagjai is voltak. 1937–38-ig töretlenül hittek abban, hogy a revízió eszméje győzedelmeskedik, Trianon megszűnik, a visszatér az 1918 előtti tündérország. Jellemző példa erre Sebestyén Miklós ügyvéd vagy Bürger Albert személye, ez utóbbi a kereskedelmi és iparkamara elnöke volt a két háború között. Volt egy negyedik csoport is, amely messianisztikus elhivatottsággal hinni akart abban, hogy az állandó válságból és nemzetiségi nyomorból a baloldal ígéretei jelentik az egyetlen kivezető utat. Egy olyan világét, amely szerintük megvalósult a Szovjetunióban, de amiről senkinek nem volt közvetlen tapasztalata. Nem hittek a sztálini erőszakban, a koncentrációs táborokban, a kolhozok elszegényedésében, az ukrajnai éhségben, mindezt a polgári lapokban megjelent propagandának, polgári kitalációnak tartották. A 30-as években a zsidó közösségnek saját parlamenti képviselete volt, Bukarestben és Bukovinában működött a zsidó párt, amelynek voltak erdélyi vezetőségi tagjai is. A párt egyszer indult önállóan a választásokon, legtöbbször a liberálisokkal szövetkezett. A két világháború közötti marosvásárhelyi zsidó közösség létrehozta, megerősítette a már korábban is létező szervezeteket, amelyek az egyházhoz, a zsidó felekezethez kötődtek. Az ortodoxok templomot építettek a Knöpfler Vilmos utcában, s bár a különböző pártok a támogatásért cserébe megígérték a segítséget, ezt soha nem teljesítették. A zsinagóga elkészült, de már nem lehetett bevakolni, 1944-ben a gettó kórházának használták. Bodolai Gyöngyi , Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 26.Világos, épített kultúránk fontos örökségeHogy egymásra találhassanak a nemzetiségek Világos Nagyközség megszületésében elemi fontosságot játszott a vár, amit a rómaiak Castrum Lucidum néven emlegettek, ahonnan ered a magyar Világosvár elnevezés is. I. sz. 106. és 271. között, a kiváló stratégiai elhelyezkedése miatt az itt áthaladó római légiók állomáshelyéül szolgált. A XII. században a helybeli katolikusok egy része latin rítusú volt. 1186-ban III. Béla magyar király – aki kiemelkedő egyház- és kultúratámogatóként a Római, de a Bizánci Katolikus Egyházzal is jó kapcsolatokat ápolt, az általa létrehozott állami adminisztrációnak az irányítását a párizsi Sorbone Egyetem végzőseire bízta, közülük Világoson is dolgozott a híres jegyző, Anonymus –, bencés kolostornak rakja le az alapjait a jelenlegi római katolikus templom helyére. 1331-től a világosi vár nagy kiterjedésű uradalomnak volt a központja, amihez I. Mátyás király uralkodása idején 121 település tartozott. A pápai adójegyzékekből kiderül, hogy 1333-ban katolikus parókia létezett Világoson, Galsa, Muszka és Borosjenő hívei számára, akik Agria egyházmegyéhez tartoztak. A parókia templomának az 1186-ban megalapított kolostor szolgált. 1439-ben a vár és a kolostor is Brankovics György szerb fejedelem birtokába került, aki a kolostort kőkerítéssel vonta körül. A világosi várat és a kolostort is magában foglaló uradalom 1445-ben Hunyadi János, majd 1464-ben a Báthori család birtokába került, amelyiknek a tagjai innen kormányozták Erdélyt. I. Mátyás király uralkodása idején, a Magyarországon létrehozott 4 nyomda közül, 1 – Jókai Mór szerint – Világoson működött. A világosi katolikus plébánia 3 templomát 1526-ban, még a mohácsi vész előtt a bevonuló törökök feldúlták, lerombolták. A Galsa felé húzódó dombok lábánál manapság is látszanak egy 55 méter hosszú, 15 méter széles templomnak, illetve a tornyának a maradványai. A dokumentumokból kiderül, hogy a román stílusban, valószínűleg a XIV. században épült templomot a várőrség, valamint az állami adminisztráció használta, ami arra utal, hogy akkoriban igen erős katolikus közösség élt a településen. Egy 1701-ben történt feljegyzés szerint, a török uralom után a várban létezett egy katolikus kápolna, ahol lelkész szolgálta a várőrséget. A török hódoltság idején a 3 kőépületből álló világosi kolostort ferences szerzetesek vezették, amíg a törökök le nem rombolták. A kolostor romjaiból Grassalkovich Antal gödöllői gróf, a püspökség és a lakosság támogatásával elkezdte, majd az uradalmat átvevő Bohus Imre báró 1753-ban befejezte a jelenlegi, Nepomuki Szent János tiszteletére, 1753. május 16-án felszentelt, késő barokk elemekkel díszített, román stílusban készült katolikus templom újjáépítését. A bibliai jeleneteket ábrázoló belső festési munkálatokat Hans Fischer, temesvári templomfestő készítette. A templomot 1798-99-ben felújították, csakhogy 1834. augusztus 21-én leégett, de Bohus János báró a saját költségén, a lakosság segítségével felújította, 1839-ben újra felszentelték. A templomi szolgálatot 1753-tól a konventuális ferencesek végezték, később egy káplán által segített plébános látta el a pasztorációs feladatokat. 1874–75-ben ugyancsak Bohus János báró a helybeli temetőben a családjának kápolnát épített, ami manapság is ravatalozóként működik, míg a templomnak 1906-ban orgonát ajándékozott, ami szintén működik. A helybeli hitéletben történtek ugyan változások, de a független parókus jogot megőrizték 1991-ig, amikor is a gyoroki katolikus egyházközséghez csatolták. A Világoson zajlott oktatással kapcsolatos feljegyzés a XII. századból származik, amikor a Csanádi Egyházmegye latin nyelvű iskolát működtetett. Előbb Mária Terézia az 1746. április 15-én kiadott rendeletében, majd II. József is kötelezte a birodalom lakosságát az anyanyelven történő oktatásra. A rendelet nyomán, 1773-ban Világoson is megalakul az első magyar, illetve román nyelvű iskola. Elődeink hagyatéka kötelez Sokan úgy tudják, hogy Világos az 1848–49-es forradalom és szabadságharc végét jelentő, 1849. augusztus 13-án a település közelében bekövetkezett fegyverletétel miatt vonult be a magyar történelembe. A fent közölt történelmi tények bizonyítják a legjobban, hogy az itt meghonosodott katolikus egyházkultúra, illetve adminisztratív központ jóvoltából, Világos már évszázadokkal előbb is a történelmi események egyik fontos központja volt – olvasható a Frayna Edit nyugalmazott tanítónő által, a teljesség igénye nélkül összeállított, Greffner Ottó, Kovách Géza és Teodor Voştinar történészek kutatásaira alapozott gyűjteményében, ami románul megjelent az Actualitatea Şiriană, helyi jellegű lap augusztusi kiadványában is. A helybeli katolikus templommal kapcsolatban örvendetes dolognak számít, hogy a Temesvári Római Katolikus Püspökség a torony és templom megromlott tetőszerkezetének a felújítására pályázatot nyújtott be a kormányhoz, amely 45 ezer lejjel támogatta, Világos Nagyközség Polgármesteri Hivatala és Tanácsa további 25 ezer lejjel járult hozzá a munkálatok finanszírozásához. A felújítást idén fejezték be, köszönet illeti a kezdeményezőket és szervezőket, a támogatókat és a kivitelezőket egyaránt. Abban reménykedjünk, hogy épített kulturális örökségünk e remekművének a külső és belső felújítására is hamarosan kerül majd kezdeményező és támogató. Szerk. megj: Világos, tulajdonképpen az 1944. szeptemberi, tragikus események kapcsán került legutóbb a Nyugati Jelen érdeklődésének a középpontjába, amikor is a magyar csapatok visszavonulása nyomán elszabadult féktelen indulatoknak az áldozatává vált 10 magyar polgár, akiknek emléktáblát szerettünk volna állítani a templomban. Mivel a táblaállítás nem volt lehetséges, de azt is megtudtuk, hogy ama szeptemberi napokban egy német polgárt is lelőttek, a háború után a helybeli németeket kényszermunkára hurcolták, továbbá azt a román polgárt is földönfutóvá tették, aki a kritikus napokban a magyarok védelmére kelt, talán ildomosabb lenne Világoson felállítani az erőszak és a kommunizmus áldozatainak az emlékművét. Az nagyban hozzájárulhatna a múlt sérelmeinek a békés elrendezéséhez, az együtt élő nemzetiségeknek az egymásra találásához. E törekvésben bátorítás lehet a kormánynak és a helyi tanácsnak a templomtető felújításához nyújtott támogatása. Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2014. december 2.Dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár fő levéltárosának előadása a Kovách Géza-emléknaponArad krónikása, Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága Működése fő színterén, Aradon nehéz Kovách Gézáról szólni. Itt, ebben a városban és javarészt a Csiky Gergely Főgimnázium falai között telt életének java része. Sokak személyes ismerőse volt a tíz éve elhunyt tanár, a tudós, az ember, a barát, mindenki Gazsija. A róla kialakult kép – különösképpen a tudósportré – a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárába, Gyulára került irathagyatéka alapján tovább finomítható. Kovách Géza 1925. december 22-én született Székelyudvarhelyen. Alapfokú iskoláit 1936–1940 között a zilahi református elemiben, gimnáziumi tanulmányait ugyanitt, a Wesselényi Kollégiumban folytatta. A múlt iránti érdeklődése már ekkor megmutatkozott, ötödik osztályban a magyar történelmi versenyvizsgán jutalomban részesült. A középiskolai évek alatt osztálytársával, az író, szociográfus László-Bencsik Sándorral (1925–1999) diáklapot is szerkesztett. 1944-ben érettségizett, de a háború és a hadifogság miatt csak 1946-ban iratkozhatott be a kolozsvári Bolyai Egyetemre. 1948-ban itt végzett történelem–néprajz–földrajz szakon. Tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott. Ennek a nyitott, rendkívül közvetlen fiatal professzornak sikerült hallgatói körében a néprajz iránti érdeklődést felkelteni, közös terepbejárásokat szervezett, sőt aktív gyűjtőmunkára is serkentette őket, s a társszerkesztésében Budapesten megjelenő rangos folyóiratban, az Ethnographiában publikálási lehetőséget is biztosított számukra. Kovách Géza is már 1947-ben megbízást kapott egy Gunda-szemináriumon – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Hozzá hasonlóan a többi diáktárs – Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila – aktívan bekapcsolódott az anyaggyűjtésbe. Valamennyien komoly veszteségként élték meg a történelmi sorsfordulást, amelynek nyomán a professzor magyarországi tanártársaival együtt 1948 tavaszán kénytelen volt a Bolyai Egyetemet elhagyni. Gunda Debrecenben kapott katedrát, ahol rövid időn belül európai hírű tanszéket szervezett, de közben folyamatosan ápolta kolozsvári kapcsolatait is. Még az ő ösztönzésére készült el Kovách Géza első nyomtatásban megjelent írása, egy román folklorista, Gheorghe Pavelescu Bihar-hegységben végzett kutatásait összegző tanulmánykötetéről írt recenziója. A könyvismertetést 1948-ban a már említett Ethnographia közölte. Egy évvel később ugyancsak az Ethnographiahozta Kovách Géza első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló szakcikkét is. Gunda Béla jelenléte, közvetlen útmutatásai híján a biztató néprajzos indulás megfeneklett, s Kovách Géza a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékére került, ahol 1948–1951 között Jakó Zsigmond asszisztense lett. A professzor felkérésére 1948-ban a bomló zilahi céhrendszer (fazekasok, csizmadiák, tímárok, gubások) sajátosságait vizsgálta meg. 1949-ben újabb megbízást kapott a Szilágy vármegyei (Közép-Szolnok, Kraszna) és a zilahi levéltárak felmérésére. Az ott látottakról írt jelentésének nagy szerepe volt abban, hogy Jakó Zsigmond 1950 nyarán egy munkacsoporttal szállt ki Zilahra a pusztulásnak kitett anyag megmentése érdekében. A csapat tagja volt Kovách Gézán kívül Dani János, az Erdélyi Múzeum levéltárosa, két fiatal történelemtanár, Szabó Klementina és Szőcs Gyula (a későbbi Bartók-kutató) és Vágó Béla egyetemi tanársegéd, utóbb a haifai egyetem professzora. A II. világháború utáni iratmentés kiterjedt a hadadi Wesselényi, a bonyhai Bethlen család levéltárára is, de gondoskodtak a zilahi fazekasok céhleveleinek múzeumba helyezéséről is. 1950-ben a nagyváradi püspöki levéltár közép- és koraújkori részét juttatták megfelelőbb viszonyok közé. Ez az irategyüttes különösen jelentős forrásértékkel bírt, ugyanis Bihar vármegye és Nagyvárad város XVIII. század előtti levéltára rendkívül hiányos volt. Az ekkoriban, az 1940–50-es évek fordulóján megismert és biztonságba helyezett iratanyag évekre szóló kutatási témát jelentett a fiatal Kovách Géza számára, bár 1951-től a tudományos munka évtizedeken át csak mint szabadidős tevékenység lehetett jelen az életében. Kovách Géza ugyanis kénytelen volt megválni kolozsvári egyetemi állásától is: 1951-ben Aradra helyezték, először a külvárosi, Mosóczy-telepi iskolába került, majd rövid időre a tanítóképzőbe, végül 1954-től a magyar reál-humán líceum tanára lett, innen vonult nyugállományba 1986-ban. Teljesítménye, elért eredményei különösen a kényszerű váltás figyelembevételével értékelődnek fel. Az 1950-es évek első fele nemcsak Kovách Géza pályakezdése, hanem az erdélyi magyar történetírás egésze szempontjából is válságos időszak volt. A közlési lehetőségek rendkívüli módon beszűkültek, a cenzúra és a nyelvi nehézségek bénították a színvonalas munkát, sok írás az íróasztalfiókok mélyén pihent. Az évtized első felében jórészt munkásmozgalmi írásokat és alkalmi jubileumi megemlékezéseket bocsáthattak közre. Az oldódás jeleként 1956–1957-ben megjelent a Bolyai Farkas- és Kelemen Lajos-emlékkönyv, és a háború utáni általános fejlődésnek megfelelően – ahogy Jakó Zsigmond fogalmazott a menekülés egyik formájaként a cenzúra és a politika durva és szakszerűtlen beavatkozásai elől – a társadalom-, művelődés- és gazdaságtörténeti kutatásokra helyeződött a hangsúly. A kijelölt úton haladt Kovách Géza is, aki a Gunda Bélától kapott rendszert és módszert, a Jakó Zsigmondtól elsajátított forráskritikát, igényességet és kitartást kamatoztatva kezdte el az 1940–1950-es évek fordulóján a losonci Bánffy család gazdasági iratainak kutatását Kolozsváron. 1955-re már Aradon készült el a családi allódium 19. század eleji birtokrendezési kísérleteit ismertető, primer levéltári forrásokon alapuló tanulmánya. Még ugyancsak a kolozsvári egyetemi évek alatt összegyűjtött könyvészeti és levéltári cédulaanyagból született meg Kovách Géza első monográfiája, A zilahi céhek története. A kötet a bukaresti Tudományos Könyvkiadó 1956-ban indított Gazdaságtörténeti tanulmányokcímű sorozatában jelent meg 1958-ban, Jakó Zsigmond, Imreh István, Csetri Elek, Benkő Samu kismonográfiái után. Dankó Imre etnográfus szerint a könyv igazi értéke abban áll, hogy nemcsak egy lineáris szervtörténetet kap az olvasó, hanem széles összefüggésrendszerbe ágyazva megismerheti a céhszokásokat, a céhkötelék fellazulásának hátterét. A kötetből a néprajzi megközelítés sem hiányzott, Kovách Géza írott források és idős kézművesek beszámolói alapján rekonstruálta öt zilahi mesterség – tímárok, csizmadiák, gubások, fazekasok, mészárosok – XVIII–XIX. századi munkamódszerét, eszközkészletét és termékeit is. Kovách Géza a zilahi céhtörténet megjelenését követő időszakot, az 1960-as évek jó részét, az Arad megyei és városi forrásadottságok- és lehetőségek alapos feltérképezésével töltötte. Ekkoriban inkább rövidebb terjedelmű újság- és folyóiratcikkek, témába vágó részlettanulmányok jelentek meg a tudós-tanár neve alatt, továbbá – mint a pedagóguspálya iránt elkötelezett tanárember – pedagógiai, oktatás-módszertani referátumokat írt. Az 1970-es évekre már Arad és a megye történetének elismert, értő kutatójának számított, Ahol Dózsa és Horea hadai jártak című tanulmánykötetének recenzensei külön kiemelték a szerzőről, „bár nem az aradi táj szülötte, munkája révén belegyökerezett a tájba a katedra és a könyv embere”. A Kriterion Kiadó 1967-ben indított népszerű Téka-sorozatában 1971-ben megjelent, Erdélyi jobbágyok panaszlevelei című újabb dokumentumválogatásban a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől 1848-ig tett közzé 85 szívbemarkoló folyamodványt. A bevezető tanulmányban itt is „tankönyvbe illő pontossággal” részletezte a jobbágyság rétegeződését, a jobbágyi terhek és szolgáltatások fajtáit. Kovách Géza ez után a társadalomtörténeti kitérő után az Arad megyei települések vonatkozásában is elkészített egy, a zilahihoz hasonló, XVIII–XIX. századi kézművesipar-történeti összeállítást. A román nyelvű monográfia 1974-ben Aradon jelent meg. A későbbiekben hosszú időre elkötelezte magát az ipartörténet mellett, megkezdte a céhszabályzatok szisztematikus összegyűjtését, 1978 szeptemberétől Binder Pál brassói történésszel közösen folytatta ezt a munkát a készülő, A céhes élet Erdélyben című válogatáshoz. A teljességre törekedve egykori kolozsvári egyetemi kapcsolatait is latba vetette, a gyergyói céhes anyag felkutatásában például tanítványa, Tarisznyás Márton muzeológus, néprajzkutató volt a segítségére. Az 1981 nyarán kiadott kötet kedvező sajtóvisszhangra talált határon innen és túl is. Egyedülálló, a magyarországi céhkataszter előtt addig ismeretlen privilégiumokat, céhuniós szabályzatokat tettek közkinccsé benne. A kötet a szerzők számára belépőt jelentett a Veszprémi Akadémiai Bizottság, majd ennek Kézművesipar-történeti Munkabizottsága nemzetközi szimpóziumaira. Évről-évre meghívást kaptak az Éri István, Nagybákay Péter szervezte rendezvényekre, ahol Kovách Géza 1982–1992 között három előadást tartott az aradi kalmár céhekről, a Bánság és Körös-vidék 18. század eleji mezővárosi kézművességéről, valamint Arad megye kisiparáról a XIX. század utolsó harmadában. Binder Pállal a kapcsolat a közös kiadvány megjelenése után sem szakadt meg, együtt állítottak össze egy céhbibliográfiát, ám a Binder által felvetett városi belső rendtartások Téka-kiadása, vagy Kovách Géza a Dózsa-féle felkelés elbeszélő forrásainak összegyűjtésére irányuló javaslata – másikuk érdeklődésének hiányában – nem valósult meg. Kovách Géza a veszprémi szerepléseken kívül is – lehetőségeihez mérten – aktívan bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe. A tanítási szüneteket kihasználva rendszeresen kutatott budapesti közgyűjteményekben: a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában talált rá a történész Márki Sándor levelezésére és több tudóshagyatékra. Ennek a nagy merítésnek a részeredményeit a bukaresti magyar életet felvillantó forráskiadványban hasznosította – nagy részben Veress Endre, Jancsó Benedek, Koós Ferenc levelezésére építve. Kovách Géza a továbbiakban is fáradhatatlan szorgalommal folytatta a tudományos kutatást. A Magyar Országos Levéltárban az 1767–1780 közötti úrbérrendezés Bánságra, Körösök vidékére vonatkozó statisztikai adatait cédulázta ki. 1978 nyarán Araddal kapcsolatos anyaggyűjtést végzett, 24 napos bécsi, német- és olaszországi kutatóút keretében a vatikáni levéltárat is felkereste, Nürnbergben – a Dózsa-téma iránti érdeklődést ébren tartva – a Hunyadi-archívumban kutatott. 1983. évi újabb német kutatóútjának egyes állomásairól – köztük Drezda, Lipcse, Meissen, Potsdam – a VörösLobogóban saját rovatban, az Úti jegyzetekben számolt be az érdeklődő olvasóközönségnek. T. Mérey Klára pécsi egyetemi tanár javaslatára Kovách Géza Egyed Ákossal meghívást kapott az 1994-ben Milánóban megrendezett 11. agrártörténeti kongresszusra, s bár a kiutazás végül elmaradt, távollétében is felolvasták a Temesi Bánság 1718–1828 közötti mezőgazdasági fejlődéséről szóló írását. A tanulmányt kivonatolva, folytatásokban a Jelen olvasói is megismerhették, a rezümét 1995-ben a Világtörténetközölte. A témáról szóló kiérlelt monográfiát 1998-ban a Csongrád Megyei Levéltár Szegeden jelentette meg. Ebben feldolgozta az úrbérrendezés és a II. József-féle népszámlálás iratanyagát, valamint az 1828. évi országos összeírás szerteágazó statisztikai adatsorait. Árnyalni tudta a bánsági betelepítések folyamatát, tervszerűségét, kitért a mezőgazdaság technikai fejlődésére, a vízlecsapolás, csatornázás, a nemesített növénytermesztés kérdésére, azaz a térség gazdasági fejlődésének leglényegesebb mozgatórugóira. 510 falu terjedelmes adatsorát rendszerezte, dolgozta fel – s tegyük hozzá, mindezt hagyományosan, papíron, számítógép nélkül tette. 1999-ben a 150. évforduló alkalmából az aradi vértanúk előtt tisztelgett Az emlékező városcímű dokumentum- és forrásválogatásával. Korábban még nem közölt írásokat, szépirodalmi alkotásokat szerkesztett egybe ebben az utolsó forráskiadványában. A hátralévő években települési kismonográfiákat alkotott, az eltűnt Arad megyei településkataszter megjelenését 2005-ben sajnos már nem élhette meg. A pálya végén, az ezredfordulón Kovách Géza közel húsz önálló kötet, számos tanulmány, több száz cikk szerzőjeként elismert, megbecsült aradi tudósnak, nemzedékek sorát szárnyra bocsátó pedagógusegyéniségnek számított. S hogy mire volt elegendő ez a teljesítmény, merre billen a mérleg nyelve? Egy, az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti helyzetét elemző felmérés szerint a vizsgált időszakban – a humán és a reál területeket is figyelembe véve – a történettudomány az egyik legrangosabb, legszínvonalasabban művelt erdélyi magyar tudományterületnek számított. A történészszakma ekkor összesen 33 doktori fokozattal rendelkező erdélyi magyar történészt tartott nyilván – köztük az 1974-ben graduált Kovách Gézát. Többségük – hasonlóan Kovách Gézához – az újkort kutatta, leggyakrabban művelt szakterületük a gazdaság- és társadalomtörténet volt. A történészdoktorok több mint fele Kolozsvárott működött, amit a város magyar művelődési, tudományos, egyetemi központ jellege magyaráz, a többiek viszont szellemi elszigeteltségben, egy-egy településen – amint Aradon is – egy, legfeljebb két kutatóval voltak jelen. Jó részük kívül rekedt az egyetemről, kutatóintézetekből, s nem főfoglalkozásként, hanem mint általános vagy középiskolai tanár „szabadidős történészként” művelte a történettudományt. Rendkívül kedvezőtlennek bizonyult a történetírók korösszetétele, a vizsgálat szerint közel egynegyedük Kovách Gézához hasonlóan 70 évnél idősebb volt, s aggasztónak tűnt a szellemi utánpótlás hiánya. Az ezredfordulós tudományos körképpel egy időben, 2002-ben a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei című sorozata egyik kötetét a kortárs erdélyi magyar történettudomány képviselőinek szentelte. A Dávid Gyula szerkesztette rangos kötetbe a „nagy nemzedék” 20 képviselőjének írását válogatták be. Kovách Gézától a XVIII. század végi tiszántúli parasztság helyzetéről írt összefoglalás került be. Nyilvánvaló tehát, kutatási eredményeit a határon inneni és túli tudományos élet el- és befogadta, személyét – Dánielisz Endre szavaival élve – a „magyar tudományosság oszthatatlanságának bizonyságtevőjeként” értékelték. Pál-Antal Sándor három évvel ezelőtti helyzetértékelésében pedig egyenesen az áll, hogy Aradon „Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás”. Neve, művei hosszú időre be fognak épülni a történelmi, helytörténeti kutatások vérkeringésébe, hiszen írásai között sokat hivatkozott alapművek is akadnak. Az életmű, a történészhagyaték egésze pedig a Békés Megyei Levéltárban, Gyulán várja értő feldolgozóit. Nyugati Jelen (Arad) 2015. február 17.Válaszlevél egy tiszteletbeli magyar román honfitársamnakTisztelt Răzvan Lupescu! Nagy érdeklődéssel, kissé meglepődve olvasom a Háromszék napilapunk Nemzet-nemzetiség rovatában nyilvánosságnak küldött üzenetét. Tökéletes magyar fordításban, hogy pár ezer székely magyar olvasónkhoz eljusson a jó hír: Erdélyországban az utóbbi negyed században megjelent egy olyan értelmiségi réteg, amely nyíltan vállalja a romániai magyarság 1920 óta tartó gondjaival-bajaival való érzelmi szolidaritást. Bár csak feltételezem fiatal korát, de sejtem, hogy kolozsvári egyetemista lehet, amiért oly bátran kiáll Mátyás királyunk szülővárosa, a kincses erdélyi fővárosunkat egykor alapító és építő magyar és szász nemzetiségű lakói kései leszármazottai mellett. A háború előtt és alatt született nemzedékem nem tanulhatott magyar történelmet Trianon után, ezért öreg nyugdíjasként próbálom behozni a lemaradást. Kolozsvárt, ahol lányom családja, fiú unokáim élnek, már próbáltam „védeni” az 1918. december végén zajló háborús események kapcsán. Ezért az ön szász őseire is utalva, egy másik „legnagyobb” erdélyi, pontosabban bánsági városról emlékeznék, Temesvárról: Brocky Károly, Kis Ernő, Klapka György, Kós Károly, Pálffy György és sok híres férfiú szülővárosáról. Temes vármegyéről mítoszok, sztereotípiák nélkül, amelyeket ön szerint is le kéne bontani. Nem szégyellnivaló napjainkban az igazság kimondása, leírása, hogy a román ajkú fiatalság százezrei is megismerhessék. Mert, ha kinyitjuk a történelmi atlaszt a 15. század végi Magyarországnál, a későbbi Bánság négyszögében városok, mezővárosok, falvak tömegét találjuk... Amikor ez a terület 1718-ban felszabadul a török uralom alól, nyoma sincs már a virágzó középkor végi magyar életnek. Posványok, tocsogós rétek, kiöntések, nádasok, sivár homok foglalja el az elpusztult falvak, termőföldek helyét. Az első számbavételnél mindössze huszonegyezer viskót, kalyibát találnak. Akik ezeket lakják, azok a régi lakosok maradékai: délről, keletről idehúzódott pásztorkodó szerbek, románok. S mivel itt volt legteljesebb a pusztulás, a 18. század végén éppen itt alakul ki az etnográfiailag ugyancsak vegyes Kelet-Közép-Európa talán legtarkább néprajzi egyvelege. A „vákuum” valósággal szívja magába Erdély és Havasalföld felől a délszláv elemet. A harmadik természetes rajzás lett volna a magyaroké északról, a Maroson túli vidékekről és nyugatról, Szeged irányából. De a császári közigazgatásnak nem kellettek a magyar telepesek: rendeletek tiltották ki őket a Bánság területéről, s akik megpróbáltak mégis átkelni a Maroson, azokat akár fegyverrel is visszakényszerítették. A megtűrt pravoszláv-szerb-román elem mellé költöztették a birodalmi célok szempontjából legfontosabb nagy népcsoportot: a katolikus telepes németséget. Az utolsó és legjobban szervezett telepítés 1784–1786 között II. József nevéhez fűződik. Igaz, Mária Terézia közben 1779-ben visszakapcsolta a Bánát területének nagy részét Magyarországhoz, megszűnt a császári közigazgatás, 1781-ben Temesvár is megyeszékhellyé lett. Lehetővé válik a magyarok beköltözése is, csakhogy ekkorra a Bánát „megtelt”. A vármegyei szervezet visszaállítása megindít némi felszínes magyarosodást a városokban, de a „nemzetek fölötti” Habsburg adminisztráció telepítéspolitikája következtében etnikailag a Bánság és Temesvár a magyarság számára végleg elveszett... Ui.: A 2002-ben megejtett hazai népszámlálás adatai szerint Temesvár 317 660 lakosságának 8 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Ferenczy L. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. május 14.Átírhatják Gyergyó középkori történetét a legújabb régészeti leletekMár bizonyos, hogy a feltárt Both vára korábban épült, mint ahogy az első írott források a települést említik. De a Pricske-tetőn állt vesztegintézetnél is izgalmas leletekre bukkantak. A utóbbi években egyre több híradás számolt be értékes Gyergyói-medencei régészeti leletekről és felfedezésekről. A tudományos eredményeken túl ez azért is érdekes, mert gyakorlatilag a régióban nem volt régész, aki a középkort kutatta volna. A módszeres régészeti kutatás a medencében a 20. század hatvanas éveiben kezdődött el Tarisznyás Márton néprajzkutató kezdeményezésére, ám 2007-ig kellett várni arra, hogy szakképzett régész kerüljön az immár Tarisznyás Márton nevét viselő gyergyószentmiklósi múzeumba. Demjén Andrea koordinálásával azóta a helyi és más intézmények szakemberei számos kutatást végeztek, amelyek nagy részét Hargita Megye Tanácsa támogatta. A szakember a Transindexnek elmondta: a Gyegyói-medence kutatása esetén beszélni lehet egyrészt a szisztematikus ásatásokról, másrészt leletmentő, megelőző feltárásokat folytattak a környező települések templomaiban, amelyek szintén nagyon jó eredményeket hoztak. A szisztematikus kutatások esetén meg kell említeni a Both váránál történő ásatásokat, a szárhegyi Lázár-kastély környezetében talált gót lelőhely feltárását, illetve a pricskei vesztegintézet öt éven át tartó kutatását. A Gyergyószentmiklós keleti részén, az ún. Vároldalon található Both vára a Gyergyói-medence egyetlen középkori vára, amellyel kapcsolatban beigazolódott a korábbi sejtés, hogy egy a 13. század végén épült magánföldesúri várról van szó. Székelyföld középkori váraihoz hasonlóan Both váráról sem tesznek említést az oklevelek, első tudományos értékű leírása Orbán Balázshoz köthető. A hagyomány úgy tartja, hogy a 17. század végén Both András, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék alkirálybírája tulajdonában volt a vár, amit 1707-ben Acton osztrák generális csapatai romboltak le, ám történeti források mindezt ezidáig nem erősítik meg. „2014-ben csontmintákon végzett C-14-es karbonizotópos kormeghatározás megerősítették, hogy a toronyvár építése 1260 és 1290 közé tehető. Fontos, hogy időközben a gyergyószentmiklósi római katolikus templom mellett is ástunk, ahol szintén volt egy temetkezés, amelyből hasonló eredményekre jutottunk. Úgy tűnik, hogy kezd körvonalazódni egy vár illetve egy olyan plébániatemplom léte, amit az írott források nem jeleztek” - magyarázta Demjén. A kerítőfal építési idejét egyelőre nem sikerült meghatározni, de valószínűleg a toronynál jóval később építhették. Gyergyónak az első írásos említése az 1332-i pápai jegyzékben található. Az 1332-1334-es pápai tizedjegyzékek három, Gyergyónak nevezett településről szólnak Szentmiklósról, Alfaluról és Szárhegyről. „A további írásos emlékek jóval későbbről, a 15. század második felétől származnak, ezért fantasztikus eredménynek számít, hogy kiderült, a településen már legalább hetven évvel korábban egy toronnyal rendelkező földesúri magánbirtok volt, ami jelentős gazdasági-társadalmi potenciált jelent” – fogalmazott a szakember. A kutatók a város különböző részeit is bejárták, ám a terepbejárások alkalmával nem találták meg a korábbi település nyomait, ám feltételezésük szerint azt feltehetően a mai római katolikus templom környékén kell keresni. A templom környezetében azonban nehezíti a kutatást az, hogy a környéket teljesen beépítették. A szakemberek a további évek kutatásaitól azt várják, hogy pontosabb adatokat kapnak a vár építésére és pusztulására vonatkozóan. Az ásatás eredményeit rendkívüli jelentőségűnek tartják Gyergyószék történetében, mivel a napvilágra került leletek és vármaradványok az Árpád-kori Gyergyószentmiklós első tárgyi bizonyítékai, és valamelyest betekintést nyújtanak a település korai társadalomtörténetébe. Arra a kérdésünkre, hogy a környező településeken is találtak-e leleteket az első írásos említést megelőző időszakból, Demjén Andrea elmondta: egyelőre csak Gyergyószentmiklóson vannak tudományosan bizonyított korai leletek. „Az ásatások során felszínre került csontok és falmaradványok természettudományos vizsgálatára lenne szükség a pontos kormeghatározáshoz. Both vára esetén a szénizotópos vizsgálat pályázati pénzből, Hargita Megye Tanácsa támogatásából valósult meg, a vizsgálatokat pedig a Debreceni Atomkutató Intézet végezte el” – tette hozzá. Felvetésünkre megjegyezte, a leletek kapcsán ugyan szóba jöhet a restaurálás és az állagmegőrzés, viszont valószínűleg a szikláig kell visszabontani a falakat, mert nem tudni mennyit bírnak meg. „Gyakorlatilag az alapozásból 20-30 centiméter maradt meg helyenként, a torony falaiból szinte ennyi se. A toronyvár kerítőfala viszont elég jó állapotban volt az északi részen” - magyarázta. A szakember megjegyezte: márciusban fejezték be a gyergyóalfalvi templom kutatását, ahol feltárták a gótikus templom hajófalait, amelyek alatt három olyan temetkezést is találtak, amely kapcsán kiderülhet, hogy a leletek egyidősek a Both várával, illetve a gyergyószentmiklósi templomnál talált leletekkel. Az eredményekre 2015 végéig kell várni. A Gyergyói-havasok legmagasabb pontján, a Pricske-tetőn állt vámházak kutatása 2008-ban kezdődött, és mára nemzetközi jelleget is öltött, hisz a szakemberek mellett kanadai, egyesült államokbeli, kanadai és norvégiai diákok is részt vettek az ásatásokban. A vesztegintézetet a 18. század elején építették, rendeltetése pedig az volt, hogy a Moldvából Erdélybe és Erdélyből Moldvába tartó kereskedőket és állataikat ezen a helyen szigorú egészségügyi vizsgálatoknak vetették alá. Normális esetben ez 40 nap kötelező veszteglést jelentett, de járványok esetén akár 90 napot is tölthettek karanténban az utazók. A vesztegintézet 1773-ban a hivatalos erdélyi látogatáson tartózkodó II. József magyar király is megtekintette, és részletesen beszámolt az általa tapasztaltakról. Leírása szerint a karantén állapota sok kívánnivalót hagy maga után, nincsenek sebészek a területen és börtönöket sem tartanak fenn. Látogatása idején 81 ember tartózkodott a vesztegintézetben. Felvetésünkre megjegyezte, a leletek kapcsán ugyan szóba jöhet a restaurálás és az állagmegőrzés, viszont valószínűleg a szikláig kell visszabontani a falakat, mert nem tudni mennyit bírnak meg. „Gyakorlatilag az alapozásból 20-30 centiméter maradt meg helyenként, a torony falaiból szinte ennyi se. A toronyvár kerítőfala viszont elég jó állapotban volt az északi részen” - magyarázta. A szakember megjegyezte: márciusban fejezték be a gyergyóalfalvi templom kutatását, ahol feltárták a gótikus templom hajófalait, amelyek alatt három olyan temetkezést is találtak, amely kapcsán kiderülhet, hogy a leletek egyidősek a Both várával, illetve a gyergyószentmiklósi templomnál talált leletekkel. Az eredményekre 2015 végéig kell várni. S. I. Transindex.ro 2015. május 23.Szemelvények Déva 18. századi történetébőlBulgár telepesek és sáskahad Déva történetének 18. századi mozzanatiról folyt a beszélgetés a Bethlen Gábor Helytörténeti Kör májusi találkozóján. Alapként Issekutz Antal 1902-ben megjelent tanulmánya szolgált, melyet Barra Árpád nyugalmazott tanár ismertetett a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat 13. Évkönyvéből. Déván a 18 század elején egész új városrész alakult: Görögváros néven. A feljegyzések szerint azonban az itt letelepedők jelentős hányadát a Balkánról felszivárgó bulgár telepesek adták, akik a Lipót császár biztatására szervezett bulgár szabadságharc kudarca nyomán kényszerültek menekülésre. Az osztrák birodalomban szívesen látták őket, Déván is évi 50 forint fejében telepedhetett le a népes közösség a Maros és a Cserna folyó közé. Ők építették meg a ma is álló ferences kolostort, illetve a köreikben élő örmény kereskedők a város főterén is kápolnát emeltek. Utóbbi azonban már a 19. században elpusztult. Szintén örmény kereskedő nevéhez fűződik a később nagyipari létesítménnyé fejlődött dévai rézbánya megnyitása is. A bulgárok, görögök, örmények betelepedésével Déva gyakorlatilag új arculatot öltött: díszes lakóházak, üzlethelyiségek épültek a város főterén. Ezek nagy részét azonban az 1756-os tűzvész elpusztította. 24 évvel később egy óriási sáskahad érkezik a városba, és augusztustól októberig minden termést, növényt lelegel. A sáskahad ellen a lakosság „síppal, dobbal, kapával, lapáttal, hangos szóval” hadakozik, de a kártevőket csak az őszi hideg beállta tudta megfékezni. Issekutz cikkében az áll: „A hidegtől elgyengült és a nép által megölt sáskát, mintegy 80 ezer köbméter(!) mennyiségben összegyűjtötték, s az egészet elégették és elföldelték”. Az említett mennyiség minden bizonnyal jócskán el van túlozva, vagy sajtóhiba miatt olvashatunk a reális sáskamennyiség sokszorosáról, de tény, hogy a város lakossága igencsak megszenvedte az „Oláhországból érkezett iszonyú mennyiségű sáska” garázdálkodását. Issekutz Antal tanulmányában említésre kerül II. József császár erdélyi körútja is, melynek során Dévát is érinti, illetve számos egyéb érdekes adat a város 18. századi történetéből, melyhez a helytörténeti kör tagjai további adatokkal szolgáltak. A májusi találkozó résztvevőinek külön élményt jelentett Chirmiciu András dévai munkatársunk beszámolója az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Szövetsége (MIDAS) által szervezett tanácskozásról, melyen nemrégiben vett részt a horvátországi Abbázián (Opatija). Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad) 2015. június 3.Fogyóban a magyar tengerErdély változó etnikai arculata az elmúlt évezredben Dr. Kocsis Károly akadémikus kutatásának középpontjában a Kárpát–medence etnikai, vallási, politikai és népességföldrajza áll. A Székely Nemzeti Múzeumban tartott hétfői előadásában ezeréves népszámlásunknak csak sarokköveire jutott idő, de a több tízezer település változó etnikai térképét tartalmazó CD-t minden érdeklődő megkaphatta ajándékba. Az előadó gyökerei szerint jász, egy olyan homogén népcsoport tagja, amely – hasonlóan a székelyekhez – fegyveres szolgálataiért hosszú ideig előjogokat és területi autonómiát élvezett. Egy padláson talált, Magyarország etnikai tarkaságát ábrázoló térkép keltette fel a kutató kíváncsiságát a másság, a sokszínűség iránt. Kniezsa István térképe a 11. századi állapotokról – a földrajzi nevek hangzásából következtetve – magyar, illetve a peremvidékeken szláv vagy kevert lakosságról tudósít. Dr. Kocsis Károly szerint Árpád magyarjai nem csak a Vereckei-hágón keresztül, hanem egy időben több irányból, több szoroson át érkeztek a kiváló életfeltételekkel rendelkező Pannon-medencébe. Ettől kezdve „hullámzott a magyar tenger”: kedvező politikai feltételek mellett, békeidőben a terjeszkedés, a gyarapodás jellemezte, a tatár, török pusztításait követően hatalmas csökkenés, összehúzódás következik be. Miután a földvárak nem nyújtottak kellő védelmet a tatárok ellen, már IV. Béla (uralkodott 1235–1270 között) kővárak építésére adott parancsot. Ezek környékét aztán be is kellett népesíteni, így a 13–14. században már román helynevek is szerepelnek az oklevelekben. Az első pontosabb nyilvántartás a Mátyás király halálának évéből, 1495-ből származó adóösszeírás. Ebből tudjuk, hogy ekkor a Kárpát-medencében még kétharmados többséget képviselt a magyarság! A következő két században az erőteljes migráció és a magyarság regressziója, csökkenése tapasztalható. Közép-Erdélyben ekkor tűnünk el szinte teljesen, miközben a székelység változatlanul egységes tömböt alkot keleten. 1784-ben II. József is elrendeli a népesség-összeírást, mely arra mutat rá, hogy a történelmi Erdély lakosságának már csak egyharmada magyar. Viszont erőteljes a – nemcsak önkéntes – elmagyarosodás, mert az úgymond uralkodó nemzethez tartozni mindig jobb, mint „ellenzékben” lenni. A két világháború között 200 ezer magyar hagyja el Erdélyt (elsősorban az anyaországba távoznak), míg 400 ezer román települt be a túlnépesedett moldvai területekről. Így 1930-ban már jelentős, 46 százalékos kisebbségben vagyunk a románokkal szemben (azaz minden 100 román lakosra csak 46 magyar jut), 1944 után pedig félmillió némettel s 300 ezer magyarral csökken a terület lakossága. Különösen a második világháborút követően a városokban erőteljes betelepítés zajlott azzal a céllal, hogy ott felhígítsák a magyar lakosságot, és az soha többé ne képezhessen többséget. A legújabb rendszerváltásra tovább (42 százalékosra) csökkent a hátrányunk, és ez már nem fog más irányba változni – vetítette előre az akadémikus. Egyébként egész Erdélyben tartós népességcsökkenés mutatható ki, 1992-től folyamatosan nagyobb az elhalálozási arányszám, mint a szaporulaté. A jövő az etnikai koncentrációé – jelentette ki a kutató. Felhívta a figyelmet a kivándorlás, az ázsiai bevándorlók, a romaszaporulat, az asszimiláció, a népszámlálási manipulációk jelentette veszélyre is – a kérdőíveken már opcionális a nemzetiség bevallása, és egyre nő az üresen hagyott rubrikák száma. – Ha ezt lehet ellenpontozni, akkor elmondható, hogy a sokszínűség, a genetikai változatosság eddig a javunkra vált, hiszen például a Nobel-díjas magyarok közül igen soknak valamikori bevándorlók voltak a felmenői – zárta előadását dr. Kocsis Károly. Bodor Tünde Székelyhon.ro 2015. július 31.A kibédi Kuron MártonI. Ferenc József székely darabont testőre Az értékeit, nagy embereit ma minden nép, nemzet, falu, helység felkutatja, és belefoglalja települése történetébe. Mi is azt tesszük, amikor a kibédi születésű Kuron Márton székely darabont testőrt bemutatjuk mint Marosszék, Kibéd szülöttjét I. Ferenc József Magyar Királyi Darabont Testőrségéből. Az első világháború tavalyi századik évfordulója is arra késztet, hogy honvédjeinkre, katonáinkra, hőseinkre emlékezzünk. 2015 márciusában volt a magyar testőrség megalakulásának 255. évfordulója. Gróf Pálffy Miklós kancellár és Mária Terézia királynő megegyezése alapján 1760. március 1-jén járta be a korona megyéit a felhívás a Magyar Nemesi Testőrség felállításához szükséges pénzalap létrehozására. A Magyar Nemesi Testőrség költségét a magyar, az erdélyi és horvátországi megyék állták. A testőrség többszöri névváltoztatással, hosszú időn keresztül változatlan feladatkörrel tevékenykedett. Mária Terézia 1760. szeptember 1-jén létrehozta a Magyar Nemesi Testőrséget, a magyar nemzetnek a hétéves háborúban az uralkodóház iránt tanúsított hűsége és önfeláldozása jutalmául, a királyi udvar fényének növelése és a magyar ifjak kiművelése végett. Az ország rendjei, törvényhozása 1764-ben a száz nemes ifjúból álló intézményre évenként 100.000 forintot szavazott meg, azzal a feltétellel, hogy az intézmény felállításakor az ifjakat a vármegyék adják. Erdélyország ezenkívül 20.000 forintot adott húsz testőr ellátására. Az egész gárda 120 főből állott. A testőrségre ez időtől 1848-ig a magyar dicsőség képviselőjeként tekintettek, és ők voltak az akkori világ legszebb testőrei. A királyi utasítás nyomán felállított magyar testőrség története három korszakra oszlik. Az első időszak a Magyar Nemesi Testőrség (1760-1850), a második a Magyar Királyi Nemesi Testőrség (1867-1918) és a harmadik a Magyar Királyi Darabont Testőrség (1904-1918) története. Ezek az elit alakulatok a Habsburg-ház fényét, hatalmát szolgálták. II. József uralkodása alatt ez a testőrség kapcsolattartó volt a bécsi udvar és a külföldi fejedelmek között. Tagjai sokat utaztak, a legviláglátottabb, a legműveltebb emberek voltak. A világ egyik legjelentősebb uralkodói udvarában elsajátított tudást, műveltséget szolgálatuk letelte után Magyarország javára fordították. A legtöbbjük nemes ember volt, arisztokrata családokból verbuválódtak. A nemességet, az arisztokrata származást kiváltságnak tartották. Paraszti származású alig található közöttük, ahogy román vagy ruszin sem, kevés a székely, az erdélyi magyar. A többségük a nyugati vármegyékből – Pozsony, Nyitra, Sopron, Vas stb. – került a testületbe. A testőri intézet közül a legnagyobb hírnév a Magyar Nemesi Testőrségnek jutott. Soraiban fényes életpályát befutó személyiségek, katonák, írók, költők vagy közéleti emberek (Kisfaludy, Bessenyei) voltak. A testőrség másfél évszázadon keresztül állt fenn. Története két hosszú korszakot ölel fel. Az első a megalakulástól, 1760. szept. 11-től az 1848-1849-es forradalomig, a második a kiegyezéstől, 1867-től, I. Ferenc József megkoronázásától az osztrák–magyar birodalom 1918-as széteséséig tartott. A Magyar Királyi Nemesi Testőrség is jogfolytonos intézmény. Az új testőrségben a nemesség, az arisztokrata jelleg, a magyar honosság, eredet nem volt kritérium, előfeltétel. "őŐfelsége, a császár és király katonai udvartartásához tartozó katonai osztagok" között a Magyar Királyi Darabont Testőrség a legkésőbbi, 1904-es alapítású. Ennél nem volt feltétel a nemesi, arisztokrata származás és a honosság. Az 1795. évi testőrségi szabályzat előírta, hogy a felvételnél különös gondot ke-llett fordítani arra, hogy formás, megnyerő külsejű, magas termetű ifjak jussanak, kerüljenek a testület tagjai közé. Az irodalmi, nyelvi stúdiumokat is követelményként szabták meg, a császári udvarban használt nyelvek ismeretét elvárták. A testőrök napirendjét házi és szolgálati rendben határozták meg. Reggel 6 órakor dobszóra keltek, 8 órától szolgálat 14 óráig, orvosi vizsgálat, ebéd, kimenő 10-11-ig vacsora után. A vendéglőket, kávéházakat, kocsmákat nem látogathatták, a pipázás, a szerencsejáték, a ledér nőkkel való találkozás is a tiltólistán volt. A könnyelmű szórakozást büntetés követte. A darabont testőrség a budai vár reprezentációjához tartozott, és szolgálata a külső, az udvari, a belső, a biztonsági, illetve díszszolgálatra szorítkozott. Szolgálatát Bécsből, a főudvarmesteri hivatal szertartási osztályán szervezték meg. Igazi testőri feladatokat a császár és király budapesti látogatásán, reprezentatív szerepet pedig I. Ferenc József bécsi temetésén, IV. Károly 1916-os budapesti koronázásán kapott. A gárdistáktól szigorúan elvárták, hogy külsejük ápolt, megjelenésük pedig az udvari etikett szabályainak megfelelően elegáns legyen. Ez a megnyerő, tetszetős külső komoly belső értékekkel, erkölcsös és etikus viselkedéssel, szellemi értékekkel társult. A testőrök megtanulták a spanyol etikett udvari szabályait, a biztos és határozott fellépés, viselkedés réguláit. Megtanulták az uralkodóval szembeni viselkedést, az uralkodóház felett őrködni, a nyilvánosság előtt kísérni, elhelyezkedni, az előkelőségek iránt kellő tiszteletet tanúsítani stb. A testőrök szolgálata, beosztásuk bizalmi jellegű, ők az uralkodó emberei, a díszes küllem, a reprezentáció, a hatalom legitimációjának eszközei, az uralkodó, a koronák tartozékai, a birodalmat alkotó országok sajátos szimbólumai, a hatalom nagyságát, értékét, jellegét tükrözték. A pompa, a fény, a szabályozott, színpadias rend szolgálta az élő kulisszát, hátteret. A bécsi Burg és a budai udvar belső és külső testőrségre oszlott. Az 1904 októberében alapított Magyar Királyi Darabont Testőrség két dandárt alkotott, I. Ferenc József hozta létre. A császár és király halálával, a háború végén feloszlott, és átszerveződött rendes katonai alakulatba, és mint ilyent, a déli olasz frontra vezényelték, és Doberdónál harcolt. Ennek az 1904-ben felállított Magyar Királyi Darabont Testőrségnek volt tagja kezdettől feloszlatásáig, átszerveződéséig Kuron Márton testőr, Kibéd, Marosszék szülöttje, aki a háború végéig szolgált a magyar királyi várban Budapesten. Kuron Márton, I. Ferenc József darabont testőre a Kis-Küküllő menti Kibéden született 1883. június 8-án, földműves, gazdálkodó családban. Apja Márton, anyja Júlia. Elemi iskoláit szülőfalujában, Kibéden végezte, és a rendes katonai sorozáson, az azt követő bevonulása után a budai várban székelő, frissen alakult Magyar Királyi Darabont Testőrség kiválasztott katonája, elit testőre lett. Rendelkezett azon személyi tulajdonságokkal, követelményekkel, amelyek a magyar királyi elit katonái sorába, az 1904-ben létrehozott Magyar Királyi Darabont Testőrség elit kötelékébe juttatták. Testőri hivatása teljesítéséről unokájára, Kuron Mártonra maradt százoldalas füzete, kitüntetései, I. Ferenc József császárral és királlyal készült diplomája 1916-ból, fényképe, iránytűje. Szolgálata 1918-ban ért véget, miután IV. Károly magyar király a hűségeskü alól felmentette testőreit. 1913. február 9-én Kispesten megnősült, feleségül vette Dósa Eszter Kibédről származó, Budapesten dolgozó szülésznőt. A házasságból született Irénke lányuk. I. Ferenc József halála után a testőrséget 1916-ban az olasz frontra vezényelték, Kuron Márton Doberdónál harcolt, a karján megsebesült, hadirokkant lett. A trianoni döntés után a családjával hazatér Erdélybe, Kibédre, a munkalehetőség és marasztalások ellenére. A II. bécsi döntés után, a magyar időben Kibéden községbíró. 1965-ben gazdálkodóként halt meg, a kibédi temetőben nyugszik. Az unokájára maradt füzetben csokorba kötve kapjuk a történeteket a darabont testőrség szervezettségéről, felépítéséről, az udvari szolgálatról, az udvari tanácsnokokról, a szertartási osztályról, a szárnysegédekről, az alapszabályzatról. Benne olvasható a feltétlen hódolat esküje: a hűség, az elkötelezettség, az engedelmesség, a titoktartás, a testőrség rendeltetése, a különleges szolgálatok, a testőrök illetékei (kenyér, a betegséggel járó díjak, fürdőpótdíjak, szabadságolás, nősülés, előléptetés stb.). Szól a testőrség állományáról, a mozgósításokról, a szolgálatokról, az udvari őrszolgálat 64 pontjáról, a korszellemről, az egyetértésről, a jelzési kellékek használatáról, a levél alkotórészeiről, a testőrt kiszolgáló legényről, a zsoldról, a riadóintézkedésekről, a király, a méltóságok, a követek megszólításáról, kíséretéről, a rendkívüli ünnepségek őrségéről, összetételéről, a felvonulásáról. 109 pontban rögzíti a testőri kötelezettségeket. Kuron Márton I. Ferenc József kiváló székely darabont testőrében egyesültek mindazok a külső és belső nemes vonások, amelyek révén a birodalom kiválasztott, tiszteletre méltó embere, elit katonájává lett: a jó megjelenés, a megnyerő, ápolt külső, az elegancia, az illedelmes viselkedés, tiszteletadás, az erkölcsös, etikus szellemi értékek, a kötelességtudat, az engedelmesség, a feltétlen hódolat hazája, királya iránt, a hűség, a titoktartás és a hazaszeretet. Dr. Mátyus András Népújság (Marosvásárhely) 2015. november 13.Anyácskánk a magyar nyelv napjánSaját riadalmamon veszem észre, milyen óriási történelmi és szellemi távolságokat kell bejárnia annak, aki tanári katedráról vagy írói asztal mellől röpteti gondolatait az anyanyelvről. Igen, csak úgy általában az anyanyelvről és nemcsak a magyarokéról, hiszen az Egyesült Nemzetek Szervezete 1999. február 21-i ülésén is ünnepi hangon beszélt az anyanyelv világnapjáról. A magyar nyelv tudatos védelme is az osztrák elnyomás, gyarmatosítás visszahatásaként jelentkezett már a kuruc, a Rákóczi-féle szabadságharc (1703–1711) idején és az azt követő megtorlás alatt. A hivatalos nyelv a latin meg a német volt. A felvilágosodás idején elindult az építkező nyelvújítás; az új képzők, ragok bevezetése, tervezése és sokuk elvetése nagy kohó volt a nyelvkonyhákban. Bessenyei György írta le 1778-ban: „minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, idegenen sosem.” II. József Habsburg császár nemcsak hadsereggel akarta eltakarítani a magyar nyelvet, hanem betiltással is. E módszer ma is használatban... Kazinczy Ferenc a magyar nemzet megmentése érdekében a magyar nyelvet akarta közigazgatási, iskolai és egyetemi szintre emelni mint legfőbb mentőövet. Igen érdekes idéznem néhány világhírű tudós nyilatkozatát magyar nyelvünkről. Sir Bowring John (1792–1872) több mint 100 nyelvet beszélt, magyarból is fordított. „Ez egy olyan nyelv, melynek logikája és matematikája a kifeszített húr erejével bír...” Giuseppe Mezzofanti (1774–1849) bíboros 103 nyelvet beszélt. „A magyarok, úgy látszik, maguk sem tudják, hogy nyelvük milyen kincset rejt magában.” Grimm Jakob (1785–1863): „a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.” Emil Cioran (1911–1995) erdélyi román származású, francia gondolkodó igazán nem a magyarság szeretetéről volt híres. „Az ember vagy magyarul lehelje ki a lelkét, vagy meg se haljon.” Ove Berglund svéd műfordító mondotta 2003-ban: „a magyar nyelv az emberi logika csúcsteljesítménye.” A magyar nyelv ünnepnapján csak ennyi szót. Arról, hogy soha nem volt ennyire szemetes ez a nyelv, majd kicsit később. A magyar egyetlen nyelv, amelyben becézik a kenyérkét, a vizecskét, anyácskát, Istenkét – sehol máshol... Hát segítsenek ők is óvni, védeni. Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely 2016. június 15.A pálos rendrőlIfjúi éveimben, amikor gyakrabban utazgattam vonattal Brassó és Segesvár között, Páloson áthaladva tűnődtem azon, vajon létezik-e még a monostor, ahol megalapították az első magyar eredetű szerzetesrendet. Sok év távlatából akkori valláskultúrámat magam is megmosolygom. Utólag elismerem óriási naivitásomat, hogy a Kaca és Bene közti falucskát – ahol néhai Brók Géza apósomat mint kitűnő ácsmestert oly szívesen dolgoztatták lakó- és gazdasági épületeik építésekor a helyi módosabb román gazdaemberek – tudatlanul összekevertem a pálosok, fehér barátok, Remete Szent Pál Testvéreinek nevével. A nyugati keresztény világ a VI. századtól ismerkedett meg a szerzetesrendekkel, miután Nursiai (Szent) Benedek megalapította a bencés rendet. A bencések hamarosan az egész nyugati keresztény világot behálózták, és ötszáz évig egyedüli ilyen jellegű közösségként folytatták nemes tevékenységüket. Kezdetben Magyarországon is a bencések hódítottak teret, majd közel 200 évvel később terjedtek el más rendek, mint a ciszterciták, premontreiek stb. A XIII. század derekán Boldog Özséb esztergomi kanonok belső késztetésre úgy határozott, hogy remeteként folytatja további életét a Pilis-hegységbe visszavonulva. Egy csodás látomása hatására határozza el magát egy új szerzetesrend megalapítására, melyet Szent Pálnak ajánlott fel, s amelyre hamarosan a pápai engedély is megérkezett. Az 1308-tól hivatalosan működő rend hamar népszerű lett. Nem meglepő, hogy az ország minden részében épültek kolostorok, összesen harminc. A rend központja a mai Hárs-hegyen volt, az itt felépített monostorban tartották évente gyűléseiket a közösség vezetői. A XV. században voltak már pálosok Lengyelországban, a Német Császárság területén, Itáliában, de még a Szentföldön is. A közösség megőrizte remete jellegét. A bencésekkel ellentétben csekély birtokkal rendelkeztek, ami csupán a szerzetesek megélhetését biztosította. A tagok elmélkedéssel, imádkozással és fizikai munkával egyaránt foglalkoztak. A fellendülésnek a török terjeszkedés, Buda elfoglalása, valamint az ország három részre szakadása vetett véget. Mohács után a török seregek tizenegy pálos monostort kifosztottak és több tucat szerzetest kivégeztek. A Hódoltság területén a csökkenő létszámuk ellenére a rend tagjai igyekeztek lelki támaszt nyújtani a magyar lakosságnak. A török kiűzését követően a rend újra megerősödött. Komoly tanítói tevékenységet is végeztek, iskoláikban magas szintű filozófiai oktatás folyt, a magyar szellemiség képviselete is meghatározóvá vált. A közel száz évig tartó virágzásnak II. József intézkedése vetett végett. Önkényesen feloszlatott minden olyan szerzetesrendet, amely szerinte nem végzett hasznos tevékenységet. A Szapolyai János halála utáni zavaros időszak kiemelkedő politikusa, Fráter György a pálos rend tagja volt, és az ország három részre szakadása után tíz éven keresztül az Erdélyi Fejedelemség tényleges irányítója. Ányos Pál István, a fiatalon elhunyt szerzetes a szentimentalizmus hazai képviselőjeként írta be magát a magyar történelembe. Versegh Ferenc polihisztor az irodalmi életben alkotott maradandót. A XVIII. században élt Eszterházy Imre pálos szerzetesként nyerte el a legnagyobb hazai méltóságot, az esztergomi érseki címet. Ebben a minőségében 1741-ben ő helyezte a Szent Koronát Mária Terézia fejére a koronázási szertartáson. De ki volt Remete Szent Pál, akiről a rendet elnevezték? A III. században élt gazdag családból származott. A keresztény hitre áttért Pál a keresztényüldözések miatt (testvére jelentette fel) menekülésre kényszerült. Egy barlangban húzódott meg, és itt döntötte el, hogy életét teljesen Istennek szenteli. Híre akkorra már bejárta az egész keresztény világot. Az V. században szentté avatták. Teljesen épen maradt holttestét előbb Konstantinápolyba, majd Velencébe szállították, ahol nagy becsben őrizték. I. Lajos magyar király a pálosok kérésére sikeres velencei hadjárata után a remete földi maradványait mint ereklyét Magyarországra hozatta. Az ereklye 1527-ben égett el Trencsén török ostroma során. Ma a csonka hazában négy, míg Erdélyben egy kolostor viszi tovább a pálos rend hagyományait, értékeit. De nem a románul Paloş, németül Königsdorfnak nevezett településen – hanem Hargitafürdőn. Ferenczy L. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 31.Erdők és keresztek – Jelen időben az Úz völgyérőlNem csendes az Úz völgye hétköznapokon sem. Nagyüzemben folyik a még állami tulajdonban levő erdőkben a favágás, láncfűrész sikolt bele a favontató traktorok, rönkszállító tehergépkocsik mélyebb hangjába. A csíkszentmártoni szoros felől a patakmedret dúlják a törpeerőmű csöveit lefektető munkagépek, a kiszélesedő völgyben legelő juhok bégetése szinte nem is hallik. Látszólag békés a táj. Látszólag. Mert, mint mindenhol Erdély-szerte, itt is zajlik a múlt átírásának fizikai folyamata. És az Úz völgyének birtoklásáért a háború ma is tart – bár most nem fegyverekkel kell küzdeni a kétszer is véráztatta földért. „Odaesett” erdők 1944. augusztus 26-án a szovjet hadsereg ezen a völgyszoroson át lépett először magyar földre. A támadás dátuma lett a mára már zarándoklattá válott úz-völgyi megemlékezés napja, az első világháborús haditemetőben a rendezvényt Csíkszentmárton szervezi. Az a község, amelyhez mindig is tartozott az Úz völgye – most is, papíron. Mert a valóságban sem a tömérdek erdő, sem az egykori laktanyák felett nem a szentmártoniak rendelkezhetnek. Az 1968-as megyésítéskor Csíkszentmárton második határrészét – több mint 6000 hektárnyi erdőt – Bákó megyehez csatolták. A megyehatárokat Bukarestben rajzolták meg, beleszólásuk az akkor alakuló Hargita megye elöljáróinak valószínűleg nem volt, bár lehet, nem is volt fontos számukra annak a pár ezer hektárnak a hovatartozása, hiszen akkor minden az állam kezelésében volt. Csakhogy ennek az oda nem figyelésnek később súlyos ára lett, a 2000-es földtörvény megjelenését követően csak kínkeserves peres eljárással tudta a csíkszentmártoni közbirtokosság visszaszerezni a szomszéd megyébe szakadt erdeinek java részét, a csíkcsekefalvi közbirtokosságnak azonban több mint 1500 hektárnyi erdője ott mAradt, és azon már nem is lehet segíteni – magyarázza Gergely András szentmártoni polgármester. Még ennél is nagyobb gond, hogy az 1783-ban II. József által a székely határőrezredek támogatására adományozott havasok, a Csíki Magánjavak több mint tízezer hektárnyi erdőbirtokának is nagy része Bákó megyebe „esett”, az sem került vissza a jogos tulajdonosához. Az állami vagyon része mai napig, és ki tudja, kinek osztják majd ki, mert nálunk az osztogatás nagy divat – jegyzi meg keserűen Gergely András. Aberrált helyzetek Az egykori Úz-telep nyomait lassan elrejti a természet, egyetlen háznak van csupán állandó lakója. Két új épület is megjelent a völgyben, a csíkszentmártoni közbirtokosság kantonháza már elkészült, a két község határát képező Sóvető patakán túl a csíkcsekefalviaké most épül. De hiába vetette meg a lábát a két közbirtokosság, Bákó megye az Úz völgyének ezt a kis belteleki részét is megkérdőjelezi, Dormánfalva minden áron a magáénak akarja. Csíkszentmárton a jelenleg a Bákó megyei táborigazgatóság tulajdonában levő, enyészetre ítélt egykori kaszárnyaépületeket is szerette volna átvenni. – El is indult valamilyen folyamat, mondja a polgármester, de sorra megtorpedózták, olyan kifogással, hogy nem biztos a település helyzete, és én törvényszéki végzéssel igazoljam, hogy ez a terület a községé. Hiába, hogy a 2-es törvény mellékletében írja, hogy Csíkszentmárton területe Úz völgye. Ilyen aberrált helyzetekbe próbálnak kényszeríteni, és ez mind arra utal, hogy egyszerűen nem akarják annak a kezelésébe adni az épületeket, aki biztosan hasznosítaná. Ha a közeljövőben nem kerülnek jó kezekbe, összeomlanak, és akkor megint egy nagy értékkel leszünk szegényebbek. Én tudom, hogy ez nekik semmit nem jelent, sőt, alig várják, hogy eltűnjön, de nekünk hihetetlen nagy érzelmi kötődésünk van nemcsak a tájhoz, hanem ehhez az épített örökséghez is. A völgy felső felében még állnak a gerendából épített laktanyák, néhánynak ablakai betörve, másokon az elcsúszott palalemez alatt már korhad a tetőszerkezet. Egyetlen kaszárnyában laknak csupán, az úzi megemlékezés napján mindig a tábor udvarán parkol a csendőrség autója. – Jó, hogy felépült a két közbirtokossági kantonház, mert legalább valamilyen gazdája van a völgynek, bár mi csak mutatjuk, hogy vagyunk, mert a hagymakupolás honfoglalás zenéje nagyon erős és egyre erősödik – összegez Gergely András. Az egész völgy egy hatalmas temető A temetőben csend van, mintha az élet zaja kívül rekedne. Az út felől székely kapun át lehet belépni, két felén új, kőből és fából épült kerítés fut – egyelőre csak ezen az oldalon, a teljes körbekerítés még várat magára. A kaput is, a kerítést is a szentmártoni önkormányzat építtette pályázati pénzekből, illetve adományokból. A szegedi Meritum Egyesülettel ápolt jó kapcsolatuk eredményeként kerültek fel a kerítésre a magyar, román, német és orosz nyelvű, az első és második világháború úz-völgyi eseményeit leíró tájékoztató táblák. A sírkertben az elmúlt évek során az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület állított fakereszteket. Példaértékű az, ahogyan az egyesület „belekeveredett” a temetőgondozásba. Vásárhelyi Gábort a kíváncsiság hajtotta az Úz völgyébe, 2006-ban vett részt először az augusztus 26-i megemlékezésen. Aztán két év múlva már az akkor alakulóban levő egyesület több tagjával, családostul vett részt a zarándoklaton, és akkor fogalmazódott meg bennük: tenniük kell azért, hogy megőrződjék mindazok emléke, akik az első világháború folyamán az erdélyi harctereken, ez esetben az Úz völgyében életüket adták a haza védelmében. – Akkor még a temetőben az ott járók hagytak kis faágakból készült kereszteket, nemzeti színű szalaggal átkötve, idézi fel Vásárhelyi Gábor. Megható volt, de tudtuk, hogy több kell ide, mint kis faágból készült szimbolikus kereszt. Összeadtuk a zsebpénzünket, abból készíttettük el az első ötven keresztet. Aztán támogatásra is leltünk, magánszemélyek, közbirtokosságok járultak hozzá tervünk ivitelezéséhez, ennek eredménye a temető mai kinézete. De a munkának még nincs vége, ez egy életre szóló feladat, küldetés. Ez olyasvalami, mint mikor valaki az egyik őse sírját ápolja évtizedeken át, majd a következő generációra örökíti a gondozást. Az egyesület az évek során 650 keresztet állított az 1916–1918 közt az Úz völgyében elesett és eltemetett magyar és német katonáknak. Állítottak egy kettős apostoli keresztet mikóújfalusi andezitből az 1944. augusztus 26-án betörő orosz csapatoknak áldozatul esett magyar katonák emlékére, és egy Lengyelországból idekerült eredeti német vilmoskeresztet is elhelyeztek a temetőben, olyant, amilyen 1914-ben rendszeresítve volt az elesett német katonák sírjainak megjelölésére. – Hogy hány katona lehet eltemetve Úz völgyében? Az adatok néhol homályosak, pontos számot nem tudni. Van egy 650 nevet tartalmazó veszteségi listánk, de a temetőben több mint ezer sírhantot számoltunk meg, és nem minden hantot lehetett beazonosítani, hiszen a háborút követően az Úz völgyében élő lakosság is jónéhány sírra rátemetkezett. Nem beszélve azokról, akikkel robbanás végzett, őket a gránáttölcsérekbe temették el. Még van két hősi temető a völgyben, a Kőkertnek nevezett helyen és a Veresvíz-pataknak az Úz patakába való beömléséhez közel. Ezek mind első világháborús haditemetők. A második világháborúban elesettekről úgy tudjuk, hogy nem az úzi temetőben vannak eltemetve, de ezt konkrét bizonyítékokkal nem tudjuk alátámasztani. Az akkori frontharcosoktól tudjuk, hogy az elesetteket haláluk helyén temették el utólag, hiszen a betörő oroszok elől még a polgári lakosság is elmenekült a völgyből, és amikor visszatértek, már az előrehaladott bomlásban lévő testeket kellett elhantolniuk. Elmondható hát, hogy az Úz és környéke egy hatalmas temető. Pénz és taps nélkül Az egyesület tagjai családostul az augusztus 26-át megelőző két hetet az Úz völgyében töltik. Mindig van és mindig lesz ott tennivaló, mert nem elég felállítani a kereszteket, folyamatosan karban is kell tartani azokat, hiszen amennyire varázslatos az Úz völgye nyáron, amikor épp nem tombol orkán erejű vihar, télen épp annyira zord ott az időjárás – mondja Vásárhelyi Gábor. És akad munkájuk Erdély-szerte másutt is, hiszen több ezer temető, temetőparcella, hősi sír várja, hogy valaki felfedezze és rendbe hozza őket. – El kell mondani azt is, hogy ez a fajta „hazafias munka” elég keveseket vonz, sokan rótták fel nekünk, hogy miért nem mással foglalkozunk. Nem beszélve arról, hogy a pénz nagyon behatárolja a mozgásunkat, mert bár a tagság ingyen dolgozik, ez még nem elégséges ahhoz, hogy egy sírkertet rendbe tegyünk. De bízunk abban, hogy a jó Isten kirendeli mindazt, ami szükséges munkánk folytatásához. Az egyesület tagságát a Magyar Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztálya hadisír-gondozói jelvénnyel tüntette ki, Vásárhelyi Gábornak, az egyesület elnökének pedig a Magyar Hadisír-gondozásért Kitüntető Cím ezüst fokozatát adományozták 2014. május 21-én az Erdélyben hősi halált halt magyar honvédek emlékének megőrzése, valamint sírjaik felkutatása, felújítása érdekében végzett többéves kiemelkedő munkásságáért. – Nem pénzért és tapsért tesszük, amit teszünk, hanem azért, mert mi, erdélyiek – és ezt nem csak az egyesületünk tagjaira értem – mind katonaősök leszármazottjai vagyunk, akiknek szent feladata volt a haza védelme. És most a mi kötelességünk azért az áldozatért, amit értünk hoztak életükkel, vérükkel, hogy megtanítsuk a mai és a jövő nemzedéket a haza szeretetére, az ősök és hősök tiszteletére. Mert milyen nemzet lennénk, ha nem lenne gyökerünk, amely ehhez a vérrel áztatott szülőföldhöz köt? Váry O. Péter Háromszék Erdély.ma 2016. szeptember 18.Fejlődjenek az élő kövek isSzeptember 18-án volt a 78. évfordulója annak, hogy Fiedler István akkori római katolikus püspök 1938-ban felszentelte a várad-hegyfoki premontrei prépost széktemplomát. Az évforduló tiszteletére vasárnap délelőtt ünnepi szentmisét mutatott be Fejes Rudolf Anzelm apát, prépost-prelátus, melynek kezdetén megtömjénezte azt a tizenkét, falra festett keresztet, melyek helyeit annak idején a főpásztor bekente krizmával. Az evangéliumi részlet Szent János Könyvéből szólt. Elmélkedésében a főpap arra hívta fel a figyelmet: ezen a különleges ünnepen gondolniuk kell a pálos vagyis arra az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendre is, amely „rokona” a premontreieknek, hiszen mindketten Szent Ágoston reguláját követik, csak másik keretben, hiszen a pálosok remete életet élnek, míg a premontreiek a papok kanonoki életét választották. Köztudott, hogy az Úri utcai, jelenleg premontrei széktemplom korábban a pálosoké volt, és a rendtag Vépi Máté tervei alapján készült. II. József, a „kalapos király” azonban a felvilágosodásnak hódolva megszüntette a szerzetesrendeket, arra is hivatkozva, hogy az ima felesleges, nincs közhasznú jellege, és ezt a rendeletét még a halálos ágyán se vonta vissza. Csupán 16 év elteltével történt ez meg, I. Ferenc császár idején, de ez alatt a szünet alatt sok minden tönkrement, így az egyházi vagyon újraelosztásakor méltányossági alapon a premontreiek kapták meg az Úri utcai templomot, egykori pálos rezidenciát, hogy működjeni tudjanak. Tiszteletben tartották azt, hogy művészetileg a Székesegyház után a legértékesebb, és a titulusát sem változtatták meg, csak bevittek oda olyan szenteket, akik a premontrei rend jellegzetességét adják: a rendalapító Szent Norbert, a regulát adó Szent Ágoston, a tanítórendek védőszentjének számító Szent Anna, valamint Szent Jakab (az anyamonostor közel esik a Compostelába vezető zarándokúthoz). „Az anyagi kövek meg vannak szentelve, de jó lenne továbbfejlődni az élő kövek szempontjából is”- hangsúlyozta Fejes Rudolf Anzelm. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2016. október 3.Könyvbemutató az Aradi Magyar NapokonArad halad! A helybelieknek a cím olvastán alighanem az Arad marad mondás jut eszébe, amelyet az idők során sokan többféle módon értelmeztek. Úgy, például, hogy Arad lemarad, elmarad a fejlődésben. Holott eredetileg, II. József Habsburg-császár, a kalapos király olyan értelemben mondta ki (ha valóban így mondta), hogy Arad megmarad régi helyén, nem költöztetik a mai Zimánd helyére, a hatalmas vár megépítése és védhetősége kapcsán. A pénteken bemutatott 250 oldalas, igen jó kiállítású, kemény fedőlapos könyv a Szabadság-szobor Egyesület kiadásában, a Miniszterelnökség – Nemzetpolitikai Államtitkárság, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., az Arad Megyei Kulturális Központ támogatásával jelent meg, és egy kötetben foglalja össze mindazt, amit Arad múltjával kapcsolatban szükséges és érdemes tudni. A öt szerző nagyjából a város kb. hetvenéves történetét dolgozza fel a XIX. század közepétől a XX. század elejéig), bár a bevezető tanulmány (Király András) visszatekint a város távolabbi múltjára is, a XII. századig. Az említett bő fél-háromnegyed század volt azonban az, amely a város történetében meghatározónak bizonyult, hisz akkor alakult ki a (nagyjából mai) városkép, akkor vált Arad igazi várossá, akkortól alakultak ki (a szabad királyi várossá nyilvánításától – 1834 – kezdődően) fontos intézményei, s akkor indult meg, először bátortalanul, majd a kiegyezést követően egyre erőteljesebben a modernizáció útján. Erről Ujj János tanulmánya szól – a városi és vármegyei közigazgatásról –, majd Puskel Péter összefoglalója következik a közművesítésről, a Muntean Tiboré a város gazdasági életéről, a Lehockzy Attiláé a bankokról és hitelintézetekről stb. Valamennyi szerző több résztanulmányt is közöl, s ezekből, mondhatni, teljes és átfogó kép bontakozik ki a város történetéről (csak példaképpen: egyházakról, a színházi és sajtóéletről, egyesületekről, civil és társasági életről, az aradi építészekről, az egészségügyről, jótékonysági egyesületekről, sportéletről stb. Terjedelemben jelentős (mintegy nyolcvan oldat) tesznek ki a mellékletek, amelyek, többek között, az egykori aradi polgármesterekről, az utcák beosztásáról, az igazságszolgáltatásról (egykori bírák, ügyészek, ügyvédek), a közjegyzőkről, az egészségügyben tevékenykedő orvosokról, fogorvosokról, gyógyszerészekről, emberbaráti intézményekről, gyermekvédelemről, kulturális intézményekről, hírlapokról, kereskedőkről mesteremberekről van szó). A péntek késő délutáni, a Csiky Gergely Főgimnázium zsúfolásig megtelt dísztermében (az előcsarnokban is ültek jónéhányan) megtartott könyvbemutatót Horváth Levente a Szabadság-szobor Egyesület képviselőjeként vezette le – kitűnően, igen jó összekötő szöveggel, s kérte sorra a szerzőket a felszólalásra. Puskel Péter örömét fejezte ki, hogy az „öregeken” kívül két fiatal történész-kolléga (Lehocky, Muntean) is jelen van a kötetben, s reményének adott hangot, hogy lesz kinek átadni a stafétabotot. És végül ne feledkezzünk meg Nagy István tanárról, aki – nem először! – önzetlenül vállalta az éppen soron lévő (s a most megjelent) értékes kötet nyomdai előkészítő munkálatait is (itt-ott, ha szükségesnek mutatkozott, a szövegbe és a képanyagba is „belenyúlt”), a korrektúrát végző Bölöni Györgyről és Matúz Andrásról, aki a kötet igen érdekes borítóját tervezte, amelyen az A betű Arad kezdőbetűjének, de alfának, a görög ábécé kezdő betűjének is felfogható, alatta a vár körüli Maros-kanyart, de ómegát, a görög ábécé utolsó betűjét, a közbeszédben a véget is jelképezheti. A kezdet immár a múlté, a befejezés, remélhetőleg, még nem következett be. Király András, a kötet felelős szerkesztője szerint Aradnak – bár adottságai a mostaninál többre predesztinálják – képesnek kell lennie a haladásra. Maradjunk ennyiben, nem feledkezve meg arról, hogy Arad múltjára vonatkozóan – sok, a történelmet hiányosan vagy ferdítve bemutató kötet után –, egy dokumentumokra támaszkodó, hiteles könyvet vehet kezébe az olvasó. Vegye kezébe, érdemes! Jámbor Gyula ARAD HALAD! – Fejezetek a város történetéből a XIX. század közepétől a XX. század elejéig /Arad, 2016 Nyugati Jelen (Arad)/ 2016. október 12.Post-coxNe tessék fáradozni a szótárakban való keresgéléssel. Nem fogják megtalálni a szót. Most találtam ki, a praecox ellentéteként kellene létezzen egy post-cox is. A koraérett párja kellene hogy legyen a később érő. Magamra vonatkoztatott kifejezés. A fogalom nemes elődeire hivatkozhatnék: „Esprit de l’escalièr.” A francia szalonok idejéből (17–18. század) származik, gúnyolódva így nevezték azokat, akik csak elmenőben, a lépcsőkön lefele lépkedve mondogatták el szellemes szólásaikat, ugyanis amikor kellett volna, akkor hallgattak, mint a kuka, mert nem jutott eszükbe semmi bölcs gondolat. Temesváron születtem és nőttem fel, a soknyelvű városban, ahol a német (sváb) lakosokkal incselkedve, úgy mondták: a svábnak nem másfél éves korára nő be a fejelágya, mint a többieknek, hanem csak húszéves kora után. A Kalapos Király (II. József, Mária Terézia fia) telepítette be őket a Bánságba több mint kettedfél századdal ezelőtt, és a „kolonista” falvak egyenes, mérnökileg megtervezett utcáival szinte városias külsőt kölcsönöztek Orczi és Merci falvának. Kis előkertes, szép házacskák, nagy gazdasági udvarral, a bennük rejlő zongorával, a jó módot tükrözték. Mikor kedden vagy pénteken bejöttek a városba vásárolni, az üzletajtókban álló kereskedők, szó szerint behúzták a sokrokolyás asszonyságokat az üzleteikbe, mert így könnyen elkeltek a tizenkét személyes damasztabroszok a hozzá való szalvétákkal, vagy a virágos, hímzett ágyneműk, paplanok, párnák és miegymás. Ha meg megesett a leánykával még az esküvő előtt a dolog, a nőgyógyászok versenyt futottak, hogy megszabadítsák az elcsábított szépséget nem kívánt terhétől, mert az volt a jelszó: Kost was kost (nem számít, mibe kerül), csak diszkréten és jól végezze a dolgát az orvos. Az ötvenes évek elején kitelepítették a sváb lakosságot a Bărăganba, mert ezt követelte az akkori politika (csak később jött rá a Nagyfőnök, hogy jó német márkáért el lehet adni darabonként a németet). A zsidóságra csak később került sor, de az is jól jövedelmező üzletnek bizonyult. Mikor én magam, az egészségügyi minisztérium kezdeményezte kampányban szintén a Bărăgan pusztaságába kerültem néhány hónapra, figyelmeztettek, hogy a vonaton jól ügyeljünk dolgainkra, mert a Rubra és Schei állomásokon felszállók csupa haramiák, akiktől félteni kell javainkat (szerencsére ilyesmikkel nem rendelkeztünk!). Ekkor tudtam meg, hogy ez a figyelmeztetés a Bánságból kitelepített lakosságra vonatkozik. Azoktól óvtak bennünket. A szerencsétleneket lerakták ugyanis a vagonokból és rájuk rivalltak: Itt fogtok lakni! – Hol, itt nincsenek házak? – Majd építsetek magatoknak! És a svábok vályogot vetettek és belőle házakat építettek, és kerteket műveltek és dinnyét termesztettek, aminek híre ment, és amiből meg lehetett élni, ha nem akartak éhen halni. Én első kézből tudom a dolgokat, mert Walter, aki benősült feleségem családjába, elmesélte nekem a hihetetlennek tetsző történeteket, amelyben édesapjának, a jó nevű állatorvosnak része volt, akit később Németországban megismerhettem, sok év után, mikorra már ki tudták fizetni értük a hozzátartozók és barátok a nem csekély összegeket, amennyit a hatóságok megköveteltek tőlük azért, hogy kiengedjék őket az országból. És mi történt a pusztulásra ítélt, üresen maradt falvakkal? Akkoriban volt a moldvai nagy szárazság, az abból származó nagy éhínséggel összekötve. Jöttek a szerencsétlen nincstelenek, akiket bevezényeltek a szép, gondozott házakba. Cserépkályhát ott láttak először, és azok üzemeltetéséről persze fogalmuk se volt. Szétforgácsolták hát a zongorát, felszedték a parkettát és eltüzelték. Mert zongorázni nem kell, de megfagyni még kevésbé. DÁNIEL KÁROLY Szabadság (Kolozsvár) 2017. január 12.Az erdélyi magyar sebészet története (2.)Leróni az adósságot A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve (2006-2016) című elegáns, szép könyvben jelent meg dr. Péterffy Árpád nyugalmazott szívsebészprofesszor 23 oldalas tanulmánya az erdélyi magyar sebészet történetéről. A tanulmány első részében a szerző végigköveti azt a viszontagságos utat, amelyet a II. József által líceummá (lyceum) visszaminősített kolozsvári egyetem utódintézete tett meg, ahol két évig tartó oktatás keretében képeztek sebész- és szülészmestereket. A nehézségeknek a kolozsváriMagyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem 1872-es megalapítása vetett végett. A századfordulón bekövetkezett fellendülés során 63 egyetemi épület készült el, amelyekre a magyar állam sok millió koronát költött, és amelyeket 1919. május 12-én Scheller István rektor át kellett adjon a román egyetemnek – számoltunk be a legfontosabb adatokról a tanulmány ismertetésének első részében. A folytatásban azt olvashatjuk, hogy az elkövetkező években az egyetemi klinikákat jobbára csak a román lakosok vették igénybe, ezért Kolozsvár és környéke magyar lakosságának kórházi ellátására magánkórházak alakultak. 1920-ban Mátyás Mátyás sebészorvos a Monostori úton nyitotta meg a Park szanatóriumot, ahol széles körű orvosi ellátást nyújtottak több területen is. 1933-ban nyílt meg a Református Diakonissza Kórházdr. Filep Gyula belgyógyász igazgató orvos vezetésével, 24 diakonisszával és Kolozsváron diplomázott fiatal orvosokkal, mint például Kelemen László, Péterffy Pál és mások. Az 1944. június 2-i amerikai szőnyegbombázásban találat érte a kórházat, aminek következtében három nővér és egy orvos meghalt. Bár a háború befejeződése után a kórházat újraindította az egyház, 1948-ban államosították, és azóta sem adta vissza a román állam – jegyzi meg a szerző. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem történetében 1940-ben a II. bécsi döntés hozott újabb fordulatot. Észak-Erdély visszacsatolása nyomán a román egyetem a teljes felszereléssel Nagyszebenbe és Temesvárra költözött. Ahhoz, hogy a lecsupaszított épületekbe visszatérhessenek a tanárok és hallgatók, a magyar állam 5 millió amerikai dollárnak megfelelő 26 millió aranypengőt költött. 1940 októberében Bartók György rektor vette át az egyetem vezetését. Az orvosi kar 18 tanszékkel indult újra. A tanári kart úgy választották ki, hogy előnyt élveztek az erdélyi professzorok, de egyharmaduk anyaországi volt, köztük Ludányi György,Krompecher István, Miskolczy Dezső, Haynal Imre, Klimkó Dezső, a sebészet professzora, akinek tehetséges tanítványai az erdélyi magyar sebészeti iskola elismert képviselőivé váltak. Az 1940-ben tartott felvételi vizsga nyomán 180 hallgató kezdhette meg az első évet a kolozsvári magyar egyetemen. A zsidó lakosság deportálása és az 1944. június 2-i amerikai terrorbombázás súlyos veszteségeket okozott. A már említett református kórház mellett ugyanis még kettőt ért bombatámadás, az ország legkorszerűbben felszerelt ortopédiai klinikáján 16 beteg halt meg. A bombatámadásban 362 civil, 32 honvéd és 65 német katona vesztette életét. A két sebészeti klinikán a támadást követően kezdetben napi 150 műtétet végeztek, hogy a 400 sebesültet ellássák. Klimkó Dezső érdeme, hogy egy bombabiztos sebészeti műtő létrehozását javasolta, amit az új klinika alagsorában alakítottak ki. 1944 augusztusában a kormány elrendelte a kolozsvári egyetem kiürítését. Az egyetem vezetői maradtak, de a két sebészeti klinika professzora, ahogy a tanárok többsége is, elmenekült. A hadikórháznak átvett „új klinika” katonai parancsnoka dr. Péterffy Pál főorvosra bízta a szakmai irányítást. A szeptemberi tordai csata idején csak az orvostanhallgatók bevonásával tudták ellátni a súlyos sebesülteket, köztük a szovjet hadifoglyokat is. Tisztességes hozzáállását azzal ismerték el, hogy a szovjet hadikórházban folytathatta tevékenységét. A szovjet csapatok október 11-én foglalták el Kolozsvárt. Pár nappal később a Nagyszebenben működő román egyetem vezetői a csendőrség támogatásával Miskolczy Dezső kolozsvári rektortól az egyetem azonnali átadását követelték, amit a rektor visszautasított. A kérést a szovjetek sem támogatták, a kolozsvári klinikákon ugyanis száz szovjet katonát ápoltak. A szovjet katonai közigazgatás bevezetése tette lehetővé, hogy 1944. december elején újrainduljon a magyar egyetem – számol be az eseményekről Péterffy Árpád. A továbbiakban azt írja, hogy az 1945-ben megalakuló Groza-kormány „trükkös” megoldáshoz folyamodott. A közelmúltban oly sokat emlegetett 1945. május végi 406-os és 407-es számú királyi törvényrendeletekkel az I. Ferdinánd Tudományegyetem visszatérhetett 1940 előtt használt kolozsvári helyiségeibe. A Ferenc József tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, és 1945. június elsejétől az említett román királyi rendelettel magyar nyelvű tudományegyetem létesült, amely még abban az évben felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Ez a rendelet megszüntette a jogfolytonosságot a régi és az új kolozsvári magyar egyetemek között, bár az új a réginek a tanári karára épült. Mindezek ellenére a magyarok örültek, hogy továbbra is van magyar egyetem, a román félnek jól fogott a gesztus a párizsi béketárgyalások során – olvashatjuk a tanulmányban. A kolozsvári magyar egyetem orvosi kara 1945-ben kénytelen volt Marosvásárhelyre költözni, mert a királyi rendeletben megfogalmazott előírások ellenére a román fél Kolozsváron nem biztosított számára helyet. Az alapítás 70. évfordulója kapcsán az egyetem történetét meghamisító táblát helyeztek el a marosvásárhelyi épület előcsarnokában. A tiltakozások következtében a valós tényeket ismertető kétnyelvű tábla is a királyt ábrázoló dombormű alá került, de a téves adatokat hirdető feliratot az egyetem vezetősége nem távolította el – kapcsolja össze a múltat a mával a tanulmány szerzője. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely) 2017. január 18.500 éves a reformáció A magyar unitárius egyházAz unitarizmus a reformáció radikális ágaként alakult ki Erdélyben. Reformátora és egyházalapítója Dávid Ferenc, aki nyugati tanulmányútjairól hazatérve kiváló elméjével, teológiai és egyházszervezési felkészültségével az erdélyi reformáció szolgálatába szegődött. Reformátori tevékenysége beilleszkedik az erdélyi reformáció fejlődéstörténetébe. Erdélyben először a lutheri reformáció vert gyökeret az 1540-es években, melyhez a szász közösség csatlakozott. 1557-ben Dávid Ferencet a magyar lutheránusok püspökévé választották. Az 1550-es évek végén a lutherinél radikálisabb helvét – sacramentarius – reformáció jelentkezett, a magyarság többsége a hitújulásnak ezt a formáját fogadta el. Ennek lett püspöke 1564-ben Dávid Ferenc. Az új vallási helyzetet fejezte ki az 1557. és 1564. évi tordai országgyűlés, midőn a reformáció lutheri és helvét irányát bevett vallásnak nyilvánította és követőinek szabad vallásgyakorlatot biztosított. Dávid Ferenc dogma- és egyházkritikájában a „semper reformada” – az állandó reformáció – elvét hirdette. A hitújítást nem tekintette befejezettnek a lutheri és helvét iránnyal, az általuk elért reformokat elégtelennek tartotta. A reformációt kívánta folytatni, midőn a Biblia alapján, az értelem segítségével vizsgálta a keresztény vallás dogmáit és tanításait. Ezekből csak azokat tartotta meg, amelyeknek bibliai alapjuk van, és az értelem által elfogadhatók, így a lényegében és személyében egy Isten lesz reformációjának alapállása és ismertetője. Dávid Ferenc tevékenységét a kolozsvári szószéken, hitvitákon, a gyulafehérvári fejedelmi udvarban és kiadványai útján fejtette ki. Nevéhez fűződik az 1568. évi híres erdélyi országgyűlési határozat előkészítése, amely a világon először addig sehol nem ismert mértékben foglalta törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot, pontosabban fogalmazva, a gyülekezetek számára a szabad lelkészválasztást. Az 1568. január 6-13. között, Tordán tartott országgyűlés vallásügyi határozata: „Urunk őfelsége miképpen ennek előtte való gyűlésibe országával közönséggel az religio dolgáról végezött, azonképpen mostan és ez jelen való gyűlésébe azont erősíti, tudniillik, hogy midőn helyökön a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik. Ezért penig senki az superintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, az elébbi constitutiók szerént, és nem engedtetik ezt senkinek, hogy senki fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanításáért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.” Mindez az egyetlen erdélyi alapítású magyar történelmi egyház állami elismeréséhez vezetett, ugyanakkor e törvénynek köszönhetően Erdély a korabeli vallásszabadság és felekezeti türelem földjévé vált, menedéket nyújtva az akkori Európa türelmetlenebb országaiból eretnekség vádjával elüldözötteknek is. A türelem hirdetése és gyakorlása azóta is kulcsfontosságú az unitáriusok számára. Az erdélyi ellenreformáció hajnalán az országgyűlés Dávid Ferencet hitújítás vádjával elítélte, és meghatározatlan idejű várfogságra ítélte. 1579 novemberében a dévai várbörtönben halt meg. Az 1570-es évek elejére Erdély legtöbb magyarok lakta falujában és városában otthonra talált az unitárius vallás. Az új hit Magyarországra is kisugárzott, nevezetesen az Alföldre, a Partiumra és Baranyára. Az erdélyi protestáns egyházszervezeti formát átvéve kormányzatunk zsinat-konzisztóriumi jellegű, ami azt jelenti, hogy az egyház kormányzása az 1579-ben megszervezett s 24 tagból álló consistorium feladata volt, élén a püspökkel. A Radecky Bálint püspök és munkatársai által 1626-ban összeállított első Egyházi rendtartás (Disciplina Ecclesiastica) szerint már intézményes formát öltött a Sancta Synodus Generalis, vagyis a Zsinat és a Generale Consistorium, azaz a Főtanács. A 18. század első felében ebből alakult ki az unitárius egyház mai központjának a csírája. Ez a központ az egész egyház ügyeinek az intézésével foglalkozik mind a mai napig, és élén egy vezető testület áll, amelynek Egyházi Képviselő Tanács a neve. Az ellenreformáció súlyos csapást mért a protestáns felekezetekre, különösen az unitárius egyházra. A kolozsvári unitárius egyházközség például elvesztette templomát (1716), iskoláját (1718) és más természetű javait. Mindez arra indította az unitárius főurakat, hogy az egyház jövőjének a biztosítása érdekében éppen ezt az egyházközséget erősítsék meg. Mivel a kolozsvári városi tanácsban az unitáriusok háttérbe szorultak, a kolozsvári unitárius egyházközség vette át az iskolai nevelés szellemi és anyagi támogatását. Amint már említettük, kulcsfontosságú volt ennek az egyházközségnek a megerősítése. Az unitárius főurak 1718-ban felhívást bocsátottak ki, amelyben adakozásra szólították fel az egyház híveit. Ennek a lépésnek egyházszervezeti jelentősége is volt: korábban az egyház kormányzásában a világiak nem vettek részt, ettől kezdve azonban az esperesek mellé világi felügyelő gondnokokat, a püspök mellé pedig két világi főgondnokot választottak. Ezzel az egyház belső szervezete megerősödött, és a kor viszonyainak megfelelően alakult. Mindennek ellenére a rekatolizáció következtében az unitárius egyházközségek és a hívek száma tovább csökkent. Ezek a támadások az egyház befelé fordulását eredményezték. A papság és a tanítók szorosabbra fűzték híveikkel a kapcsolatot, és a lelkigondozás korábban példátlan módon megerősödött. Az egyház továbbra is fenntartotta és táplálta a művelődési igényét. Ezt igazolja például az iskolák fejlesztése és a tehetséges ifjaknak továbbra is külföldi egyetemekre küldése. II. József uralkodása és az 1781- ben kiadott türelmi rendelet következtében egyházunk történetében a megújulás és a fejlődés korszaka kezdődött el. A cenzúra enyhülésével, 150 éves kényszerhallgatás után, 1778-ban végre megjelenhetett az első unitárius könyv Szentábrahámi Mihály: Summa Universae Theologiae Christianae Secundum Unitarius címmel. A hívek áldozatkészségéből mintegy 50 templom és iskola épült. A nagy építkezések mozgatója Lázár István püspök és Petrichevich Horváth Ferenc főgondnok volt. A kolozsvári főiskola mellett a 16. században alakult iskolák közül csak a tordai középfokú iskola és torockói partikula maradt fenn. Az egyház ama régi törekvése, hogy a Székelyföldön is létesítsenek középfokú iskolát, 1793-ban valósult meg, amikor a Homoródalmáson tartott zsinat elhatározta egy középfokú iskola felállítását Székelykeresztúron. A tordai és székelykeresztúri iskolák tehetséges tanulói Kolozsváron folytatták tanulmányaikat. Népiskola minden egyházközségben működött. Az 1785. évi Főtanács elrendelte, hogy minden egyházközségben keblitanácsot, azaz presbitériumot szervezzenek. Ez a világiakból álló testület a gyülekezet vezető és igazgató szerve lett. A 19. század elején egyre sürgetőbbé vált az oktatás megreformálása is. A tanügyi reformok Brassai Sámuel nevéhez fűződnek. Reformtervezetét az 1841-ben Korondon tartott zsinat elfogadta. Ennek értelmében az oktatás addigi latin nyelve helyett a magyart vezette be, az osztályrendszert a szakrendszerrel cserélték fel. Ezzel párhuzamosan felállították a nevelésügyi bizottságot is, amely szerv mind a mai napig működik. Ekkor kezdődik el az önálló intézményes lelkészképzés megszervezése is. 1845-ben a Főtanács elrendelte kétéves teológiai tanfolyam bevezetését azok számára, akik lelkészi pályára készülnek. Kriza János vezetésével 1847-ben indult a teológiai tanfolyam, amely a főiskola keretében a filozófiai kurzus elvégzése után következett. 1859-ben a kétéves teológiai tanfolyam időtartama három év lett. Egyházunk történetében fontos mozzanat volt az angol unitáriusokkal való kapcsolat felvétele 1821-ben, amely levelezéssel kezdődött, majd a kölcsönös látogatások megerősítették. Erre az időszakra tehető az amerikai unitáriusokkal való kapcsolatfelvétel is, amelyet Bölöni Farkas Sándor kezdeményezett 1831-ben, amikor az „új világban” járt. Európa történetében a 19. század eleje a forradalmak ideje. A magyar szabadságharc vívmányai közé sorolhatjuk a vallásügy korszerű rendezését és ezen belül az unitárius vallás törvényessé nyilvánítását Magyarországon. Ez a jog addig csak az erdélyi unitáriusokra korlátozódott. A szabadságharc leverését követően 12 évig tartó küzdelem kezdődött az abszolutizmussal szemben. AranyosrákosiSzékely Sándor püspök halála után, 1852-től a bécsi kormány kilenc évig nem engedte meg a püspökválasztó zsinat összehívását. Az egyház vezetését akkor Káli Nagy Elek főgondnok, Székely Mózes főjegyző-püspökhelyettes, Mikó Lőrincz főiskolai jogtanár és Fejér Márton ügyvéd vette át. Az abszolutizmus hanyatlását kihasználva az unitárius egyház 1861-ben Tordára püspökválasztó zsinatot hívott össze, amelyen Kriza Jánost választották meg főpásztornak. A kiegyezést követően hat évtizednyi szabad korszak következett egyházunkra, melyben az állam és az egyház közötti viszony megerősödött és egyházunk állami támogatást kapott. Kedvező körülmények között indulhatott meg az alkotómunka. 1861-ben Nagy Lajos tanár kezdeményezésére teológiai folyóiratot alapítottunk Keresztény Magvető címmel, amely az első ilyen jellegű vállalkozás volt Erdélyben. Azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig megjelenik a folyóirat. Egyházunk 1868-ban ünnepelte fennállásának 300. évfordulóját, és ez volt az első alkalom, hogy megemlékeztek az 1568-as tordai országgyűlésről és Dávid Ferenc egyházalapítóról. 1876-ban, Kriza halála után Ferencz Józsefet választották püspöknek. Az ő élete és munkássága összefonódott az egyház háromnegyed százados történetével. Püspöksége idején és közreműködésével alkották meg 1899, 1902 és 1904-ben az egyház zsinatpresbiteri rendszerű új szervezeti szabályzatát, és alakult át az egyházközségeiben és hívei adakozásából élő decentralizált egyházunk erős központi egyházzá. Ez az időszak kedvezett az unitárius eszmék szabad terjedésének. Ennek eredményeképpen több egyházközség alakult, főleg városon, Brassóban, Székelyudvarhelyen, Fogarason, Petrozsényban, Lupényban, Sepsiszentgyörgyön, Segesváron, Nagyenyeden. A budapesti egyházközség mellett más Királyhágón túli területeken is szerveződtek egyházközségek: Hódmező- vásárhelyen, Orosházán, Füzesgyarmaton, Dévaványán, Polgárdiban, Mezőberényben. Ezekből az egyházközségekből 1902-ben megalakult a Duna-Tiszamenti egyházkör. Bálint Benczédi Ferenc püspök (Folytatása következik) Népújság (Marosvásárhely) 2017. január 24.A csudával határos módon fennmaradt magyar koronárólSzántai Lajos magyar népmesekutató, művelődéstörténész a magyar korona köré épült történelmi és művelődéstörténeti hagyományokról beszélt hétfőn este a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében. Az előadó a korona és a magyar nemzet sorsának párhuzamairól beszélt, számba véve azokat az eseményeket, amelyek a magyar korona kultúrtörténeti hagyományát alakították. Annak ellenére, hogy az elmúlt ezer esztendőben milyen történelmi viszontagságokkal számolhatunk, és figyelembe véve a korona anyagát, szinte csodával határos módon a magyar korona Európa-szerte az egyik legrégebben épségben fennmaradt beavató tárgy. Mint az előadó ismertette, 1945-ben az Amerikai Egyesült Államok „fogságába” került a korona, ám ekkor is mindvégig különös gondossággal őrizték katonai bázisokon, mozgatták két-három havonta, hiszen még a huszadik században is olyan világhatalmakat foglalkoztatott ez a szakrális értékkel felruházott tárgy, mint a Szovjetunió. Szántai úgy gondolja, most a lehető legjobb helyen van a korona, az országgyűlés épületében, a kupolateremben. A nemzeti múzeumi elhelyezéssel az volt a problémás, hogy a koronára sem Magyarországon, sem az európai hagyományban nem tárgyként tekintettek, hanem élő minőségként – jelentette ki Szántai. Elmesélte, hogy 1983-ban, amikor újra Magyarországra került egy kutatócsapat (Lantos Béla, Ludvig Dezső és Csomor Lajos) ötvösművészeti szempontból is megvizsgálták a koronát. Akkor az derült ki, hogy a magyar korona nem két részből áll, hanem egységes egész – ismertette az előadó. Ekkor kiadtak egy nyilatkozatot is, melyben megjelentették, hogy milyen állapotban kapták vissza a koronát. A leírás szerint azon három zománckép található, melyeket kicseréltek, például ahol az 1613-as leírások alapján Szűz Mária képe szerepelt, ott 1792-ben már Dukász Mihály bizánci császáré van. Az előadó szerint II. József Szűz Mária-ellenes volt, hiszen a korban Mária-képeket égettetett el. Számba vették a korona többi sérüléseit is, melyek közül több történelemhamisítási szándékkal keletkezett rajta. Megismerhettük azt a hagyományt is, mely szerint a „szent korona égből szállott alá”, érvekkel támasztva alá, hogy e korona minden hatalom és jog forrása, a mindenkori uralkodó fölött áll, aki a nevében kormányoz. Kiderült, hogy az apostoli jog, a magyar királyoknak az a hatásköre, amely őket a katolikus egyház ügyeiben Szent István óta megillette, hiszen a római pápa az egyházszervezés feladatát, templomok építését, az esztergomi érsek kinevezését és a szükséges hatalmat is első királyunkra és utódaira ruházta, majd ezt a konstanzi zsinat is megerősítette. Dávid Anna Júlia Székelyhon.ro 2017. március 11.Csíksomlyói passió a Nemzeti SzínházbanCsíksomlyói passió címmel mutatott be előadást tegnap a Nemzeti Színház. Vidnyánszky Attila, a produkció rendezője hangsúlyozta, hogy a darab a hitevesztett, tébolyult Európa alapkérdéseit boncolgatja, és az európai kultuszközösség esélyeire hívja fel a figyelmet. Három szövetből épül fel a darab története: az 1700-as évekből és korábbról származó csíksomlyói szövegekből, Szőcs Géza Passió című művéből vett szövegrészletekből, valamint a Berecz András által a téma kapcsán megszólaltatott versekből, dalokból és mesékből. A 18. században Csíksomlyón még élő hagyomány volt, hogy évről évre újabb és újabb iskoladrámákat mutattak be: 1721-től 1787-ig összesen 42 passiójátékot vittek színre. Ezeket a helyi ferences gimnázium nagytermében adták elő. II. József tiltó rendeleteinek a hatására azonban ez a felekezeti színjátszói gyakorlat fokozatosan megszűnt. 1897-ben jelentette meg Fülöp Árpád az első szöveggyűjteményt, amelyből a 20. század 1970-es, 1980-as éveiben a téma iránt érdeklődő magyarországi színházi szakemberek inspirálódtak. Katona Imre 1971-ben ebből szerkesztett drámát Passió magyar versekben, avagy a megfeszíttetés története címmel, amelyet ugyanebben az évben Ruszt József rendezésében mutattak be a legendás Egyetemi Színpadon. De ugyanez a kiadvány képezte Balogh Elemér és Kerényi Imre szövegkönyvének alapját is. Az 1981-ben bemutatott Csíksomlyói passió az akkori Nemzeti Színház produkciójaként több mint tízéves sikerszériát ért meg Iglódi István, Ivánka Csaba, Kézdy György, Hámori Ildikó főszereplésével, Novák Ferenc koreográfiájával. Jézus szenvedéstörténetének színpadra vitele és az Erdéllyel való összetartozás kinyilvánítása akkor valóságos protestációként hatott. De Kerényi Imre rendezése azt is bizonyította, hogy a 18. századi iskoladrámák nyelvezete a mai közönség számára is élvezhető, ha azzal a hagyományos népi kultúrával társul, amely a táncházmozgalomnak köszönhetően kelt új életre. Az előadás koreográfusa Zsuráfszky Zoltán, a díszletet Székely László, a jelmezeket Bianca Imelda Jeremias tervezte, a dramaturg Szász Zsolt. Közreműködik a Magyar Nemzeti Táncegyüttes és zenekara. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 15.Mindenben szeretet (Tovább terjed a Csíksomlyót is érintő hazugság)A Szabadság napilap szombati számában a Hitélet című rovatban, mint minden évben pünkösd táján, menetrendszerűen megjelent a csíksomlyói búcsúról szóló ismertetés. Minket, unitáriusokat úgy szoktak jellemezni, hogy a vallási türelmet nemcsak történelmi örökségként őrizzük, hanem mindennapi hitéletünkben, társadalmi síkon is próbáljuk megélni. De ahogy mondani szokták: a pohár egyszer csak annyira telik, hogy kicsordul. Így nálunk is. Tovább már nem tűrhetjük azt a célirányos történelemferdítést, amely minden évben a hitvédelem megtévesztő és egy másik felekezet iránti nem éppen keresztényi szeretet jegyében igyekszik hangulatot gerjeszteni és azt évről évre megújítva ébren tartani. A fentieket mindjárt az írás címével is igazolva látom: 440 éves a csíksomlyói búcsús körmenet. A szerző viszont a második bekezdés első mondatában ezt írja: „A Boldogságos Szűz Mária tisztelete már a XV. században virágzott a székely nép körében, ez adta elsősorban Csíksomlyónak a búcsújáróhely jelleget.” Ezt IV. Jenő pápa 1444-ben engedélyezte. Sosem volt erős oldalam a matematika, de most mégis úgy gondolom, hogy a két évszám közti különbség nem 440, hanem 563. Tehát a történelmi adatok alapján katolikus testvéreinknek, s itt elsősorban a ferences atyákra gondolok, felettébb büszkén kellene hírül adniuk a világnak, hogy a búcsújárás Csíksomlyón több mint félezer éves. Egyike Európa legrégibb búcsújáróhelyeinek. De akkor miért ez a „szerény” 440. évforduló? Vizsgáljuk csak meg történelmi előzményeit. Borsos Sebestyén, a 16. századi krónikás így emlékezik János Zsigmondra: „Ez istenfélő és tökéletes, igaz keresztény fejedelem volt, akinél drágalátosabb királyuk nem volt a keresztényeknek, aki Isten igéjének ilyen tudakozója lett volna. Ez a tanítóknak nemhogy rontója lett volna, de inkább nagy oltalmára volt.” Az ezt követő századok történet- és emlékírói azonban nem tudták megbocsátani János Zsigmondnak, hogy unitáriussá lett, s ez rányomta bélyegét életműve és személye értékelésére. De azt az alkotmányos rendet, amelyet ő megalkotott, nevezetesen a vallás- és lelkiismereti szabadság törvényét és a négy bevett vallás rendszerét mindegyik utóda tiszteletben tartotta, mert ez biztosította Erdély belső békéjét és jólétét. A 18. század azonban olyan változásokat hozott, amely a függetlenségét vesztett Erdély politikai és vallási életét a Habsburg-birodalmi érdekek érvényesülésének rendelte alá. Az egyenlő jogokon alapuló bevett vallások rendszerét felváltotta a kedvezményezett, sőt, az egyedüli, kiváltságjogokat élvező egyház uralma, amelyet legjobban az ellenreformáció térhódítása igazolt erőszakos templomfoglalások kíséretében. A felvilágosodás hatására a század végére (1781) megszületett II. József Türelmi rendelete, amely bizonyos tekintetben helyreállította a vallások egyenlőségének a rendszerét, s megkezdődhetett a protestáns, köztük az unitárius egyházak külső megerősödése. Ebben az időszakban született meg, terjedt el és élte a maga életét különböző intenzitással, hol elhalványulva, hol erőteljesebben az a mítosz, amely János Zsigmondot erőszakos, a még akkor létre sem jött unitárius egyház és vallás hittérítőjeként 1567 pünkösdszombatján a „színtiszta katolikus Csík és Gyergyó” ellen hadsereggel támadó uralkodónak állítja be. Ez a „világra szóló győzelem” hozta létre aztán a csíksomlyói búcsút, mert a mítosz szerint a hitükért hősiesen küzdőket s az értük imádkozókat maga Szűz Mária segítette. Ebben a szép és lelkesítő történetben csak az a különös, hogy az azt elbeszélő későbbi szerzők egy olyan műre hivatkoznak, amelynek egy katolikus főúr a szerzője, de amelyet soha senki se látott, és azóta sem sikerült megtalálni. Ezzel kapcsolatban ajánlom a részletes tájékozódás érdekében Mohay Tamás: Egy ünnep alapjai: a csíksomlyói pünkösdi búcsú új megvilágításban című tanulmányát (megjelent a Keresztény Magvető folyóirat 2005/2. számában). Ennek kiegészítéseként most csak egy fontos dolgot szeretnék megemlíteni. János Zsigmond 1567 kora nyarán betegen feküdt Gyulafehérvárt palotájában. Súlyos egészségi helyzetére tekintettel elkészítette végrendeletét. Ugyanaz év július 23-ára Fehérvárra összehívta az országgyűlést, ahol királyi előterjesztésében előadta, hogy betegeskedése inti az ország sorsáról gondoskodni. Felszólítja a rendeket, hogy kerüljék a meghasonlást, szakadást, amely romlásukat vonná maga után. A végrendelet bevezetőjében hangsúlyozza, hogy az ő országa a keresztény közösség része, és hogy soha keresztények ellen fegyvert nem fogott, csak kényszerűségből és a szükségtől hajtva védte magát és országát. Minden erejével arra törekedett, hogy előmozdítsa a kereszténység ügyét. Úgy hiszem, mindenki előtt világos, hogy egy súlyosan beteg ifjú fejedelmet nem a csíki katolikusok megtérítése foglalkoztatott, és nem vezethetett hadat ellenük, mivel éppen végakaratát mondta tollba. Egyébként végrendelete változatlan maradt, és 1571-ben bekövetkezett halála után az országgyűlésen utóda, Báthory István is hitelesítette azt. Orbán Balázs A Székelyföld leírása című művében már a 19. század végén megpróbált igazságot szolgáltatni, amikor ezeket írta: „János Zsigmond mint hadvezér, mint államférfi, mint a nemzeti erő és műveltség fejlesztője, mint az alkotmányos szabadság alapvetője és biztosítója egyaránt nagy volt, s kegyeletes emléket kell hogy keltsen minden igaz magyar szívében, mert e drága adományokat ő nagy erőfeszítéssel és bámulatosan kitartó következetességgel vívta ki s biztosítá a jövőt. Pedig uralmának korszaka igen nehéz és válságos volt, az egész ország a politikai és vallási átalakulások lázában szenvedett. Hogy a szenvedélyek vulkánja ki nem tört, hogy ez országrész a politikai és vallási háborúk iszonyait kikerülte, hogy itt Szent Bertalan-éjek, szicíliai vecsernyék, eperjesi vérpadok helyett e forrongásból a teljes vallásszabadság mennyei pálmája hajtott ki: azt egyenesen a János Zsigmond nagy uralkodói tulajdonainak írhatjuk javára. Ő a tudománynak, a magyar műveltségnek nemcsak kiváló támogatója, de kultiválója is volt. Ő maga is részt vett az e korban dívott tudományos és hitvitákban, a magyar nyelvet a politikai és vallási élet minden terén ápolta, az országgyűlések magyarul tanácskoztak, magyar törvényeket alkottak. A templomok mellett mindenütt az ő kegyadományaiból táplált iskolák keletkeztek, a teljes sajtószabadságot legelőbb ő honosítá meg nemcsak Erdélyben, hanem Európa minden más országát megelőzte ebben is úgy, mint a vallásszabadság törvénybe iktatásában.” Az elmondottak célja nem az volt, hogy János Zsigmondnak elégtételt szolgáltassunk. Mindezt megtette ő maga, amikor megmentette és századokra életképessé tette a magyar nemzeti királyság eszméjét, s a világon elsőként biztosította a vallás- és lelkiismeret-szabadságot, s ezzel önmagát és Erdélyt világtörténelmi jelentőségre emelte. Ezzel szemben viszont arra szeretnénk felhívni elsősorban a hazai, de a Kárpát-medencei történelmi testvéregyházak figyelmét, hogy amikor a magunk szent dolgait erősíteni vagy elmélyíteni akarjuk, ne úgy tegyük, hogy ezáltal mások történelmi örökségének és hitének értékét lekicsinyítjük, vagy éppen a köztudat előtt kárhoztatjuk. Úgy hiszem, végre meg kellene értenünk, hogy nem a hitviták korát éljük, amikor egymásnak feszültek nemcsak a vélemények, de az indulatok is. Ma, a huszonegyedik század elején párbeszédre van szükség, amikor a másság megértésén és elfogadásán keresztül azt keressük, ami összeköt, amit közös értékként mindannyian magunkénak vallunk. Fel kell ismernünk, hogy a szabadság a felelősen megélt szeretet drága lehetősége, amellyel nem visszaélnünk, hanem egymás javáért élnünk kell. A csíksomlyói búcsú eredetének kérdésében már 1998-ban megkerestük dr. Jakubinyi György érsek urat, aki válaszlevelében azt írja, hogy napjainkban is a jól ismert elvet kívánja követni: „In necessariis unitas, indubiis libertas, in omnibus caritas. (A szükségben egység, a kételkedésben szabadság, mindenben szeretet.) Biztosíthatom, hogy fogadalmi búcsúnkat, ahogy azt az ősök fogadták, nem használjuk fel felekezeti torzsalkodásra. Ami sérelem pedig emberi gyarlóságból felmerül, azért bocsánatot kérünk.” De mert azóta is minden maradt a régiben, ezért újból megismétlem az Erdélyi Unitárius Egyház lelkészeinek és híveinek testvéri szeretettel megfogalmazott kérését a Római Katolikus Püspökségek vezetőinek, szíveskedjenek odahatni, hogy egy ilyen fontos vallási rendezvény szolgálja a hit és erkölcs elmélyítését nemcsak a római katolikus hívek, de egész magyar népünk lelkében és életében. Istenhez való közeledésünkben és az Ő akaratának keresésében mind egyek vagyunk, hadd legyünk egyek egyházaink és népünk szeretetteljes szolgálatában is. A jó Isten áldását s a pünkösdi Lélek megszentelő erejének kiáradását kérem az ez évi búcsú eredményes megrendezésére. Kolozsvár, 2007 pünkösd nagyhetén. DR. SZABÓ ÁRPÁD * Szerk. megj. Lapunk harmadízben tér vissza e súlyos történelmi félremagyarázás tisztázására. Ezúttal is utólag, az ünneprontás elkerülése végett. Most sem tennénk, ha a csíksomlyói búcsú kapcsán csupán egyetlen erdélyi napilap esett volna a történelemhamisítás több esztendőn át következetesen, általunk is minden alkalommal dokumentált vétkébe. Az elmúlt napokban két hírportál is közvetítette Ferenc-rendiek kalauzolta fiatal és jámbor természet- és történelemjárók hamis históriai ismereteit. Kérdésünk békességkeresően szelíd: miként fogjuk megismerni a szomszéd népek múltját, ha a magunkét is következetesen elhazudjuk? HÁROMSZÉK Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 27.Az erdélyi falujegyzőség kialakulása (Jegyzők Uzonban a XIX. századtól napjainkig)A falujegyző a feudalizmus korában (annak vége felé) a parasztközösség egyik vezetője volt. A falu írásbeli ügyeit intéző íródeákról a XVIII. század elejétől tesznek említést az okiratok. A székelyeknél Aranyosszék 1723. évi constitutiójában találunk róla feljegyzést, II. József korában számuk egyre gyarapodik. Ennek ellenére csak a század utolsó évtizedében és a XIX. század első felében válik általánossá és intézményessé a falujegyzői megbízatás Erdély valamennyi történelmileg kialakult közigazgatási vidékén – ismerteti Szabó Miklós a Művelődéstörténeti tanulmányok első kötetében megjelent, Az erdélyi falujegyzői intézményről című 1979-es írásában. Régen a falujegyzőt a falu választotta meg, és az is bocsátotta el, javadalmazása a falu kötelessége volt. Ezt a gyakorlatot a főkormányszék is törvényesítette. A falusi elöljáróságon belüli ügyeket a bíró, esküdtek, esetleg a kisbíró, határbíró intézte. A faluközösségnek a gazdasági és igazságszolgáltatási önkormányzatból fakadó belső ügyei a következők voltak: a község vagyonának, jövedelmének kezelése, a közhasználatban levő földek évenkénti felosztása, a közerdők használata, utak, hidak, árkok karbantartása, pásztorok, mezőőrök fogadása (juhgyűlések), a dögkút ellenőrzése vagy létrehozása a falu szélén, vásárok, vásáros napok megszervezése (piaci kirakodás, állatvásárok évente ötször). Uzonban, tűzveszély elhárítása, a falusi igazságszolgáltatás (pereskedés, békéltető bizottság), adózók nyilvántartása, adóbegyűjtés, az átvonuló katonaság elszállásolása és ellátása, katonai szállítások, újoncállítás, büntetések végrehajtása és még sok egyéb. A falu elöljárója, a bíró valósággal az államhatalom alkalmazottjává vált. Mivel az írástudatlanság elég soká fennállott, gyakran került a falu élére írástudatlan vezető. A visszaélések, összetűzések sokasága oda vezetett, hogy II. József elrendelte a jegyzőségek létrehozását. A franciaellenes háborúk idején Bécs kénytelen fékezni a parasztok túlzott megterhelését, lenyirbálni a visszaéléseket, túlkapásokat. Ezt a célt szolgálta a falujegyzőség mint intézmény létrehozása, amit a XVIII. század utolsó és a XIX. század első évtizedére tehetünk. A helyi hatóságok közreműködésével kidolgozott Falusi Nótáriusok Instructiójával a főkormányszék egységesíteni kívánta Erdély területén a falujegyzők hatáskörét. A nótáriusok megbízatása egy-három évre szólt. Annak lejárata után a községi gyűlés két-három jelöltből választott nyílt szavazással új jegyzőt, vagy választotta újra a régit. Szavazáskor a jelöltek elhagyták a termet, és az nyert, aki a legtöbb voksot kapta. Ez az eljárás főleg ott érvényesült, ahol nagyobb számú szabad paraszt élt, és több volt az írástudó. A jegyzőnek képviselnie kellett a parasztok érdekeit, ellenkező esetben az első kedvező alkalommal megfosztották megbízatásától. Csíkban, Gyergyóban és Háromszéken a jegyzőket a határőri, a szabad paraszti és a katonarészről való családok adták általában. Ezek a jegyzők eljutottak kolozsvári, nagyenyedi, szebeni stb. gimnáziumokba, sőt, külföldön is tanultak. Jegyző csak az lehetett, aki elégséges tudománybeli tehetséggel bírt az adókivetési és -begyűjtési tervek elkészítésében. Egy 1775-től származó constitutio tanúsítja, hogy a szász falvakban az iskolaigazgató a jegyző. Háromszéken és Csíkban gyakran a tanító volt a jegyző (lévén írástudó ember). A falujegyzők mindig a parasztság érdekeit képviselték, felléptek a túlzott terhek ellen, a falubírók, adószedők, vármegye, vidéki tisztek, átvonuló katonaság, a földesurak visszaélései és hatalmaskodásai ellen. A francia forradalom éveiben a falujegyzők közvetítették a híreket a parasztok felé, néhol még a Bécsi Magyar Kurírból is felolvastak a hallgatóságnak. Az 1848–49-es forradalom után a polgári fejlődés lényegbevágó változásokat hozott. Elindult az a folyamat, amely során néhány évtizeddel később a falujegyző állami tisztviselővé változott át. A pap és a tanító mellett a falu értelmiségijei közé tartozott, a világi értelmiség elég népes alsó rétegét képezte. Olyan, nem egységes végzettségű, az iskolázottság bizonyos fokára eljutott, főleg a parasztság köreiből kikerült személyekből formálódott ez a csoport, akiket társérdekeik általában a parasztközösségekhez kötöttek. Így a jegyzők gyakran jelentős szerepet töltöttek be a parasztság harcaiban. Az alábbiakban közlöm azon uzoni jegyzők nevét, amelyeket az Uzoni Jegyzői Hivatal Anyakönyveiből kijegyzeteltem 1895-től napjainkig. Pünkösti Károly 1896-ig, Rápolti Mózes 1896-tól 1897-ig, Kovács Dénes anyakönyvvezető helyettes 1899-ig, Barabás Ferenc anyakönyvvezető-helyettes 1899-ben, Incze Balázs 1899–1920-ig, Eugen Verzar 1924-ben, Ioan Gavrilescu 1927–1938-ig, Victor Ardeleanu 1938–1940-ig, Jancsó Miklós 1940-ben Magyarósról egy évig, Simon Samu 1941–1944-ig (Bikfalváról), Bodosi Sándor 1944–1950-ig, Imreh János 1963–1987-ig, Mihaela Roşca 1987–1989-ig, Bodali István 1989–2006-ig, Aczél Melinda Cecília 2006-tól. Köszönöm Aczél M. Cecília uzoni jegyzőnőnek az anyakönyvek tanulmányozásához adott segítségét, önzetlen hozzáállását. Ambrusné Imreh Anna, ny. tanárnő, Uzon / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. augusztus 23.A lendületes Szent KoronaA Szent Korona 2001. augusztus 20. óta nem mozdult túl sokat, ennélfogva a magyarság legszentebb, legemblematikusabb szimbólumát aligha nevezhetnénk manapság „lendületesnek”. Ellenben több évszázados és misztikussá lett története tucatnyi várost, országot és kontinenst kötött össze, itineráriuma jelenlegi őrzési helyéig, a Parlament kupolacsarnokáig igen hosszú és kalandos volt. Bár a legismertebb szimbóluma a magyar államiságnak és történelemnek, mégis eddig nem kutatta senki a korona pragmatikus, használati kontextusát, azaz a magyar királyi koronázások történetét. Ezt a tudománytörténeti hiátust igyekszik pótolni prof. dr. Pálffy Géza történész és kutatócsapata, aki a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének egyik legnagyobb projektjét, a Lendület Szent Korona kutatócsoportot vezeti 2012 óta. A Kolozsvári Magyar Napok egyik záróakkordjaként került bemutatásra a Pálffy Géza által felügyelt és Bárány Dániel, valamint testvére, Bárány Krisztián által rendezett dokumentumfilm (A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában, Filmever Stúdió, 2017), amely az eddigi legfrissebb eredményeket ismertette a Szent Korona-kutatásról. A Sapientia Erdélyi Tudományegyetem és a Babeș-Bolyai Tudományegyetem közreműködésével létrejött esemény nagyrészt Lupescu-Makó Mária és Lupescu Radu történészek közbenjárásának köszönhető, akik meghívták a Kolozsváron egyébként gyakran járó és előadó Pálffy Gézát. A neves történészt, kutatótársa és az utolsó magyar királyi koronázás kutatásának szaktekintélye, Maczó Ferenc kísérte el. A Bárány Krisztián és Dániel által viszonylag szerény költségvetésből, de kiválóan megrendezett és kivitelezett 65 perces alkotás az első részletes és tudományos igényű dokumentumfilm a magyar koronázások 1526 utáni történetéről. A kutatás azért foglalkozik csak a Mohács utáni koronázásokkal, mivel a korai időszakra vonatkozóan olyan sok a bizonytalanság és a tudományelméleti feltételezés, ami nem teszi lehetővé, hogy a felmerülő kérdésekre megnyugtató választ adjunk. Pálffy Géza a filmvetítést követően többször hangsúlyozta, hogy a Szent Korona keletkezéséről és korai történetéről ő maga nem tud érdemben nyilatkozni – annyi bizonyos, hogy ma csupán azt tudjuk, hogy a jelenleg Szent Koronaként ismert szimbolikus erejű tárgy bizonyosan nem létezett ilyen formában Szent István korában és valószínűleg a XII. században keletkezett. Első, ilyen néven ismert említése csak a XIV. századból származik. Ahogy a koronázási ékszerek többsége, így a koronán lévő kereszt is jóval későbbi, elferdülése pedig a legújabb kutatások szerint a XVII. századra tehető. Míg a korai keletkezéstörténetről sokféle tudományelméleti bizonytalanság és megannyi megválaszolatlan kérdésünk van, a Mohács utáni időszak kutatása azért is biztosabb, mert egyrészt a Szent Korona első, hiteles ábrázolása 1555-ből, Augsburgból származik, másrészt a koronázásokra vonatkozó részletes leírások is csak ezt követően jelennek meg. Az írott és tárgyi források együttléte adja tehát ennek a projektnek az erősségét, ám mégis, a Szapolyai János és IV. Károly koronázása között eltelt időszak óriási feladatot jelent és érthető, hogy a projekt 5 év után sem állt le és az eddig megjelent tucatnyi kötet ellenére további nagy munkák közlését igényli még a témában. A dokumentumfilm számos új részletet közölt a Lendület Szent Korona projekt eredményeiből. Megtudhattuk többek között, hogy Pálffy Géza és csapatának köszönhetően sikerült azonosítani a fraknói Esterházy várban őrzött Magyarország legrégebbi koronázási zászlaját, amely azóta hivatalos nemzeti kincsként őriznek, de ugyanitt található a legrégebbről fönnmaradt, Horvátország-zászló is, amit a XVII. századi koronázásokon hordoztak a magyar arisztokraták. Zászlót vinni, koronázási pálcát hordozni, ceremónia-mesternek lenni vagy netalán koronaőri címet kapni a legnagyobb megtiszteltetések egyike volt évszázadokon keresztül, amiért a nemesek valósággal harcoltak. Olyan is előfordult, hogy a nádor vagy épp az esztergomi érsek már betegen, hordszékben tudott csak részt venni a koronázáson, de semmi áron nem mondta volna le élete nagy eseményét. A kutatócsapat megtalálta az egyetlen koronázási pálcát is, amelyet a Pálffy család őrzött évszázadokon keresztül, de sikerült felfedezni a Nemzeti Múzeum alagsorában az Orsován 1849-ben elrejtett koronázási kincsek közzé tartozó királyi cipellőt is. Előkerült ugyanakkor egy festmény is, amely azt a magyar történelemben egyedülálló pillanatot ábrázolta, amikor Szent László hermája és a Szent Korona egy helyen tartózkodott. A kutatás az ilyen apró, de annál fontosabb részletek mellett ugyanakkor számos más, jóval jelentősebb történelmi következtetésre is jutott. Az öt éves projekt bebizonyította, hogy az iskolában tanultak (lásd a magyar király érvényes koronázásának három feltétele: esztergomi érsek, Székesfehérvár, Szent Korona) nem mindig helytállóak. Az érvényes koronázásnak ez a három, hagyományos tétele nagyon ritkán valósult meg egyszerre. A helyszín változott a legtöbbször, főleg Mohács után: többször volt koronázás Pozsonyban, Sopronban majd végül Budán is. Bár az esztergomi érsek jelenléte alapkövetelmény volt, ez nem mindig valósult meg: előfordult, hogy a rangidős főpap (például a nyitrai püspök) vezette az eredetileg vallásos szertartásként létrejött koronázási ceremóniát. Megtudhattuk azt is, hogy míg a középkorban a koronázás mélyen vallásos jellegű szertartás volt, a XVI. század óta fokozatosan telítődött világi jegyekkel és elemekkel, majd később az arisztokrácia versengési színhelyévé és a hatalomjátékok színpadias ceremóniájává lett. Ahogy közeledünk a modern korhoz, úgy tudunk egyre többet a koronázások legapróbb részleteiről is, egészen a koronázási lakoma menüjéig vagy annak ausztriai szakácslistájáig, akik a magyaros ételeket készítették. Pálffy Géza megemlítette a Szent Koronához kötődő erdélyi történéseket és az itt található koronázási emlékeket is: Kolozsváron, a Történeti Múzeumban található az a XVII. századi koronázási emlékérem, amelyből egyetlen darab ismert jelenleg a világon, így az valóságos nemzeti kincsnek számit. Az előadást követően kialakult beszélgetésből megtudhattuk például azt is, hogy furcsa módon egyetlen királynéi korona sem maradt fönt Mohács után, annak ellenére, hogy ebből többet is készítettek az elmúlt öt évszázadban. A legutolsó, már fotókon és videón is dokumentált koronázáson a Zita királyné fejét díszítő hatalmas korona állítólag 1920 után eltűnt. Pálffy Géza – az akadémiai álláspontok ellen hevesen küzdő ember megrökönyödésére – eloszlatott néhány alapvető tévhitet is a Szent Koronáról: bizonyíthatóan nincs köze szkíta-ősmagyarokhoz, a Kheopsz piramishoz és nem valószínű, hogy a Kalapos király (II. József) tette Dukász Mihály bizánci császár arcképét a koronára. A történész azt is elmondta, hogy a Szent Koronát két koronázás között egy értékes vasládában őrizték, amely több alkalommal nem nyílott fel, így azt fel kellett feszíteni. Ilyen esetekben a korona akár meg is sérülhetett. A legutolsó ilyen eset – amelyről a sajtó akkor nem számolt be – 2000-ben történt, amikor a Szent Koronát és a koronázási ékszereket a Nemzeti Múzeumból átvitték a Parlament épületébe és ott helyezte el a most is kormányzó (sic!) miniszterelnök. Arra, a közönség soraiból érkező kérdésre, miszerint hol lenne a történész szerint legméltóbb helyen a Szent Korona, Pálffy Géza elmondta: személyes véleménye szerint az összes koronázási ékszerrel, így az azóta előkerült cipellővel, koronázási pálcával, koronázási zászlókkal, emlékérmékkel együtt egy grandiózus kiállításban lenne a helye a Budai Várban. Erre azonban – ahogy a korona története során mindig – csakis a politika fog végső választ adni. Szabó T. Csaba / Szabadság (Kolozsvár) 2017. augusztus 24.A Szent Korona olyan, mint a foci, mindenki ért hozzáNem véletlen, hogy a leghajmeresztőbb elméleteket találják ki róla. A téma egyik legjobb szakértője tesz rendet a fejekben. -es rendszerváltás után a Szent Korona kutatása elszabadult, egészen hajmeresztő elképzelések jelentek meg, főleg az eredetével kapcsolatban, és hatalma mértékben élénkült meg az érdeklődés a magyar államiság és szuverenitás legfőbb jelképe iránt. Így biztosra vettük, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Lendület Szent Korona kutatócsoportjának legújabb kutatási eredményeit bemutató film, A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában című doksi iránt is óriási lesz az érdeklődés a Kolozsvári Magyar Napokon. A filmvetítéssel egybekötött beszélgetés a kutatókkal végül három órásra nyúlt, esetenként pedig igen-igen felkorbácsolta az érzelmeket is. Most az esemény legfontosabb koronára vonatkozó állításait foglaljuk össze, kezdve mindjárt a legvitatottabb témával. De mit lehet biztosan tudni a Szent Korona korai történetéről? "Az Árpád-korban már ezt használták a magyar király koronázásokon, és a 13. század közepétől nevezik szentnek. Csak akkor lehetett legitim egy uralkodó, ha ez a fejére került. Változhatott a helyszín (Öt koronázó város volt a magyar történelemben, és mindenikben legitim volt a koronázás: Székesfehérvár, Esztergom, Budapest, Pozsony, Sopron - szerk.) és a koronázó személye is, de a korona nem volt helyettesíthető" - magyarázta Pálffy Géza, a kutatócsoport vezetője, a film szakértője a magyar államiság legfontosabb szimbólumáról, ami már az Árpád-kortól Szent Istvánhoz kapcsolt nemzeti ereklyének számított, bár ez a korona biztosan nem jött Rómából. "A tudományos szakértők 95 százaléka szerint két részből állították össze. Az a biztos, hogy latin és görög feliratos része is van, ami szerint latin és görög részre osztható. Ez nagyon indokolja a két részből való összeállítást. Ha egyszer biztosan kiderül, hogy egy vagy két részből készült, akkor mi leszünk a legboldogabbak" - reagált a történész arra az elméletre, ami szerint az iskolában tanított dolgok, miszerint két részből állították össze, nem igazak. Pálffy elmondta, hogy neki is minden vágya ismerni az eredettörténetét. A kutatócsoport munkáján alapuló film a Szent Korona 1526-1916 közötti történetét dolgozta fel. Pálffy szerint azért koncentráltak a koronázási jelvény mohácsi csata utáni történetére, mert olyan dolgokat akartak mondani, ami biztosnak tűnik. Állítása szerint szinte minden hónapra jut egy friss felfedezés, például így került most elő a legrégebbi koronás országzászló (1618), az első budai koronázás (1792) magyar királyi udvarmesteri pálcája vagy az utolsó pozsonyi szertartáson (1830) használt koronázási cipellő. Még Kolozsváron is találtak egy dokumentumot a Kemény-család levéltárában, ami a legkorábbi olyan szöveg, amit magyar nyelven írtak egy koronázásról. Az erdélyi fejedelem követének kísérője írta, aki protestánsként "unta a katolikus szertartást", ezért a királynő koronázását még megnézte, de a királyét már nem. De akkor nincs is esély arra, hogy valaha is többet tudunk majd a korai történetéről? "Nagyon kevés az esélye, hogy a korábbi történetéről többet tudjunk meg, mert nincsen képi ábrázolása, nincsenek írott dokumentumok. II. Ulászló koronázásról van a legkorábbi részletes leírás, Bonfini írta le. Tehát a késő középkorból egy részletes leírás van, amire ugye nem nagyon lehet egy egész történetet építeni. A 15. századból még várhatók újabb előbukkanó dokumentumok, de a 12., 13. és 14. századból már kevés az esély, legfeljebb olyanra számíthatunk, amelyben megemlítik, hogy mikor viszik ki Magyarországról, mondjuk a tatárjárás idején hogyan menekítik. Egyes dátumokat lehet pontosítani, de a tárgyról konkrétabbat nem nagyon lehet már megtudni. A tárgy történetéhez tudunk hozzátenni, de a fizikai állapotához a középkorból nagyon minimális az esély" - mondta a Transindexnek a kutató. Pálffy szerint ki kell mondani, hogy vannak olyan dolgok, amire nem tudjuk a választ, ilyen a keletkezéstörténet, és ezért lehet rengeteg elmélet arról, és ezért lehet ez az egyik legvitatottabb téma a koronával kapcsolatában. A másik örök vitatéma a Dukász-lemez cseréje, ami szintén a keletkezéstörténetével függ össze, mert ha II. József cseréltette ki, akkor a korona nem 11. századi, legalábbis a görög része, lehet akár sumer vagy mezopotámiai is. Szerinte mindenféle elméletek vannak ezen a téren, egészen elszálltak is, amiket el lehet mondani, de nem kell foglalkozni velük. Pálffy szerint a korai történetét magából a tárgyból kell kitalálni, ennek viszont sok a buktatója. A harmadik terület, ami kapcsán sok vita van a Szent Korona eszmeisége, mert mindenki másként viszonyul a koronához. Pálffy szerint ezt is mindenképp kutatni, vizsgálni és értelmezni érdemes. A tudomány nem akarja cáfolni ezeket a mítoszokat? "A tudománynak nem a mítoszcáfolás, hanem a kérdésekre való válaszolás a feladata. Azzal foglalkozik, hogy próbáljon problémákat rekonstruálni, jelenségeket megoldani, ha ez mítoszcáfolással jár, ha tudunk árnyalni mítoszokat vagy más megvilágításba helyezni, és annak örülünk. Azt ki merem jelenteni, hogy a Kheopsz-piramisnak nincs köze a Szent Koronához, még ha könyvet is írtak róla. Annyira sok a vadhajtás, hogy arra muszáj volt a magyar tudományosságnak válaszolni, mert az sérti a koronát, mint nemzeti ereklyét. A koronához köthető badarságok közlése méltatlan a koronához, a legfőbb nemzeti jelképünk históriájához, eszmeiségéhez" - érvelt a kutató amellett, hogy a kutatócsoportjuk miért nem foglalkozik egyértelműen mítoszcáfolással. "Ha bizonyítékok kerülnének elő, hogy II. József cseréltette ki, akkor én lennék a legboldogabb. Nekem ez nem létkérdés" - mondta a közönségből mindegyre felmerülő vitatott kérdésre, kiegészítve azzal is, hogy a kutatók jelenlegi álláspontja szerint a Dukász Mihály-kép cserélt, de nem II. József cseréltette ki, hanem valamikor valaki a középkorban. Megjegyezte, hogy Révay Péter koronaőr 1613-ban kiadott, a koronát részletesen leíró munkájához - amit a kérdéssel foglalkozók a leggyakrabban szoktak idézni - is érdemes kritikusan viszonyulni, mert sok esetben az sem egyértelmű, például a függők tekintetében mást ír a szöveg és mást mutat az illusztráció, és Révay is megváltoztatta a koronatörténetét a politikai viszonyoknak megfelelően. A módosított művének, amit először posztumusz 1659-ben adtak ki, a magyar és latin nyelvű újra kiadása pedig jövőre várható. Az 1613-as kiadásnak már 1979-ben megjelent a magyarítása, ez utóbbi eddig csak latinul jelent meg. A kutató szerint azért is nehéz a korona kutatása, mert a bakikat nem hozzák nyilvánosságra. Azt nem írják le, amikor a koronázáshoz kinyitották a jelvényeket őrző ládat, így azt sem, amikor kivették, hogy a leendő király fejéhez készíthessenek megfelelő bélést. A kutató szerint arról is kevesen tudnak, hogy 2000-es parlamentbe történő átszállításakor is történt baki, nem akart kinyílni az azt szállító láda. Az is könnyen megeshet, hogy a kereszt is másik alkalommal ferdült el, mint gondoljuk, mert lehet, hogy még öt alkalommal feltörték a ládát, csak épp még nem tudunk róla. A korona még mai is politikai kérdés? "Az lenne furcsa, ha nem lenne az. Egy tárgy, ami a parlamentben van, minden magyar állampolgár személyigazolványán ott van, szerepel a magyar alkotmányban, hát hogyne lenne az. De ez a politikai elit feladata, a történész ezt csak megállapíthatja" - jelentette ki Pálffy a rendre felmerülő politikai vonatkozással kapcsolatban, a beszélgetésen pedig több példát is hozott. Ott van például I. Lipót 1655-ös koronázása, amikor négy korona - ez nem egyedi eset - is szerepelt a szertartáson, amelyről a Kolozsváron talált dokumentum is szólt. Erre kellett a Szent Korona, mert az kell az uralkodó fejére, de mivel Lipót akkor még csak trónörökös volt, az apjának, III. Ferdinánd fejére is kellett egy házi korona, emellett pedig megkoronázzák a királynőt a saját házi koronájával. De mivel a Magyar Királyság trónján a Német-római Birodalom császára ült, ezért a birodalmi felségjelek másolatait is kitették. Mint Pálffy mondta, ez olyan, mint manapság az Európai Unió zászlója, ami ott van a mi ceremóniáinkon is. Az ilyen szimbolikus politika is örök. De vannak személetesebb példák is például a koronázó személyével kapcsolatban. A hagyomány szerint akkor legitim a magyarok koronázása, ha az esztergomi érsek teszi a király fejére a Szent Koronát. De ez azért nem mindig volt így. 1527-ben esztergomi érsek hiányában a rangidős felszentelt püspök koronázta meg a királyt (mind Szapolyai Jánost, mind I. Ferdinándot), de Szapolyai esetében segített neki az ország nádora, Báthori István is, akinek az időtájt nagyon jelentős volt a befolyása. Még úgy is részt akart venni az eseményen, hogy hordszékből kellett koronázzon. Az, hogy ezt Báthori elérte, egyértelműen világi politikai elit ternyerését jelenti. Utána az esztergomi érsekek mindent megtettek, hogy ez ne fordulhasson még egyszer elő, de a világiak egyre több elemet követeltek a szertartáson. Az esztergomi érsek nem volt mellőzhető, de Esterházy Pál nádor 1687-ben elérte egy nála 30 évvel idősebb egyházi vezetőnél, hogy ő is koronázhasson. És ettől még törvényes volt a koronázás. De politikai kérdés az is, hogy hol őrzik a koronát, ahogyan II. Józsefnek is az volt, amikor betette egy vitrinbe, vagy Ferenc Józsefnek is, amikor a megtalálása után csak megnézte, majd visszavitte a magyar fővárosba, és nem koronáztatta meg magát egyből vele. Ahogyan manapság is politikai kérdés, hogy hol őrzik. Pálffy kérdésre el is mondja, hogy szerinte nem az Országház a legjobb hely a kiállítására. "De azt is megmondom, hogy miért őrizhetjük ott. A Révay Pétertől származó gondolat szerint a korona a rendi nemzetet, a politikai elitet is jelképezi, így lehet a rendi nemzet utódjának, a parlamenti képviselők épületében. Annak ellenére, hogy a magyar parlament épületében soha nem őriztek. 1896-ban, a Millennium évében járt először az épületben, majd 2000-ben vitték ismét oda, utoljára. Ez egy politikai döntés" - mondta a kutató, majd azt is elmondta, hogy miért nem ért egyet a Szent Korona parlamenti őrzésével. "A parlamentben szállítással a koronázási jelvényeket szétválasztották. Ugye a biztosan Szent Istvánhoz köthető jelvény, a palást nem került át, szerencsére, mert már nagyon rossz állapotban van, és nem élte volna túl. Csak egy filmben tudjuk virtuálisan egyben megmutatni. De a most talált koronázási cipellőnek is ott lenne a helye. És a parlamentbe nem olyan könnyű bejutni. Ha hozzáteszem, hogy az egyházi tárgyakat is látni szeretnénk, akkor el kell menni Esztergomba. Ha az egyéb koronázási kincseket, akkor például ide kell jönni Kolozsvárra, és megnézni az eddig ismert legkorábbi magyar királyné-koronázási érmét, amiből egy példány van. Ha egyszer lenne egy magyar koronázási jelvény kiállítóhely, akkor releváns lenne ott őrizni. Én ezt támogatnám. De a királyi vár azért is indokoltabb lenne, mert kisebb megszakításokkal 1790-től 1944-ig ott őrizték. De ez nem tudományos kérdés" - mondta a történész. Erdélyi románok is érezhetik magukénak a koronát? A beszélgetésen szó volt arról is, hogy a Szent Korona alapos művészettörténeti és modern természettudományos vizsgálata még várat magára, de jelenleg még komoly felvételek sincsenek róla. Csak a vetített film hatására készül nemsokára egy olyan részletes felvétel, amit mindenki megnézhet otthon, tanulmányozhatja akár a szegecseléseit is. A kutatással kapcsolatban elmondta azt a tapasztalatukat, hogy a szlovákok is magukénak érzik a koronát, Szlovákiában nagyon jelentős az érdeklődés mind a film (ezért szlovák felirat is készült hozzá), mind a koronakutatás iránt, ami azzal is összefügg, hogy Pozsony koronázóváros volt. Innen vetődött fel az előbbi kérdés, amire a Transindexnek így nyilatkozott az akadémikus. "Az erdélyi románok felmenői a Magyar Királyság állampolgárai voltak, és így a Szent Korona tagjai is. Mint ahogyan Erdély is a szent Korona tagja volt. Szerintem egyértelmű, hogy aki a történeti Magyarországon élt, és magyar állampolgár volt, annak lehet a legfőbb történeti ereklyéje. Miért ne lehetne egy kolozsvári magyarnak vagy románnak, pláne, ha voltak magyar felmenői, akkor a dédapja vagy a nagyapja a magyar koronát viselő uralkodók alattvalója volt? De nyilván ez egy ambivalens érzés. Az Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság történetét egy mai romániai román állampolgár kevésbé fogja magénak érezni" - mondta el. A téma iránt érdeklődők például itt még egy videó, Pálffy Géza előadásával a koronáról, amiben többek között arra is keresi a választ, hogy mikor ferdülhetett el a kereszt a tetején, illetve biztosan nem azért ferde, hogy párhuzamos legyen a Föld tengelyével. G. L. / Transindex.ro 2017. augusztus 26.Pillanatképek, visszaemlékezések – Szabó Éva Erzsébet könyve*Vásárhelyi villanypózna Ajánlás és elöljáró beszéd az alant leírtakhoz Elmondok itt most belőlük egy keveset, s kérve kérem a múltat, hagyjon itt magából néhány töredéket, pár színfoltot, hadd gyönyörködjünk benne, s álmodozzunk, álmodjuk magunkat vissza, ha csak egy rövidke, kevés kis időre, csak annyira csupán, míg tart a tollnak ereje, s a megfáradt szívnek végső, utolsó dobbanása. Nem voltunk nagy város. Talán egy közepesnek is alig mondható, poros, sáros, ám megyei központ a Görgényi- és Gyergyói-havasok aljában, lágyan ívelő, lankás hegyoldalakkal körülvéve, melyek, mint védőpajzs, húzódnak körbe a város peremén. Szűk, girbe-görbe, keskeny sikátorai, apróbb mellékutcái rendre belekapcsolódnak a várost átszelő, széles és nagy úttestekbe, hogy aztán eljussanak a nagy kiterjedésű központba, a Rózsák terére. Ősi templomát, a református Várbeli templomot már maga II. József osztrák császár és király is látta és jól ismerte. Nem egy alkalommal látogatott el a hétbástyás várudvar ódon falai között meghúzódó, általuk épített kaszárnyákhoz s katonai létesítményekhez, kultúrát s szellemi felemelkedést hagyva maga mögött. Történelmi hely vagyunk, hisz ennek a templomnak falai között kiáltották ki II. Rákóczi Ferencet Erdély fejedelmévé. A sok rombolás, kegyetlen garázdálkodás dacára a város megmaradt, hiába akarták sokan oly sokszor megsemmisíteni, nem tudták elpusztítani. A két világháború közti időszakban Dr. Bernády Györgynek, a széles látókörű és nagy tudású embernek sikerült minden tekintetben átalakítani a város arculatát. Felrázta lagymatag mivoltából: életlendületet, programot s munkalehetőséget biztosított a lakosság részére. Ő volt az az ember, aki európai szintű kultúrát, rangot és civilizációt hozott magával. Megemlítésre méltónak tartom megvalósításaiból az egész város csatornázását, a vízvezeték s teljes hálózati rendszerének bekötését, utcák, közterek rendbe tételét, a Maros gátjának felépítését, a turbina és közüzemi központ létesítését. Rengeteget tett a kultúráért, közegészségért, egyszóval a felemelkedésért. Zeneiskolát, konzervatóriumot létesített, hol a zongora szakon többek között Erkel Ferenc unokája, Erkel Sarolta, Sárika néni tanár és zongoraművész oktatott. Kultúrközpont lett a Bolyaiak városa, Székely-Marosvásárhely. Bernády György polgármester áldott keze munkájának nyoma örökre beleivódott a város házainak falaiba, pityókaköves utcáiba, a gát s annak áramot hajtó motorjába, vizének morajába, s a városszéli vámházak pléhlobogós bódéiba. Én ennek a városnak vagyok a szülöttje, itt éltem le életemet, azonban néminemű okok miatt ott kellett hagyjam. Most, ahova kerültem, ott csak vagyok, valahogy elvagyok. De hagyjuk a keservet, az elmúltért való prünnyögést. Inkább kotorjunk ki valami kedvesebbet, hangulatosabbat belőle. Családom általam szeretett minden kedves tagjának, valamint a tisztelt olvasónak ajándékozom ezen emlékképeket. Olvasgassák, olvasgassátok, s ha jónak találjátok, kössetek barátságot a bennük leírt főbb- vagy mellékszereplőkkel. Tartsatok velük, rágódjatok, vagy szórakozzatok rajtuk kedvetek szerint. De egyet, egy nagyon fontosat ne hagyjatok számításon kívül. Mégpedig azt, hogy vessen néhanapján mindenki egy szempillantást az általa eddig megtett életútra. Legyen elég bátorsága szembenézni önmagával, lelkiismeretével, mert nem árt elgondolkozni egy s más dolgon, ha egyébként nem is, csupán a jövőre való tanulság-okulás végett. Soha ne engedje senki szívében elkopni a szép, a nemes, egymás iránti tisztelet és megbecsülés magasztos érzését. Maradjon örök útitársatok az időtálló és mindig hűséges visszaemlékezés. Felhők, könnyed, kis bodorfelhők, miket én itt papírra vetettem, s hogy mit is szeretnék elérni velük? Egyet, egyetlenegy valamit, de nagyon nagyot, mit megfizetni sokszor még pénzzel sem lehet: egy mosolyt az arcon, egy jóízű nevetést. Egy őszintét, de ha többre nem is futja, még egy tiszteletteljes vigyorral is megelégszem, mert akkor tudom, hogy a nyájas olvasó valamit csak megszívlelt belőle. És még egyet, mielőtt még elfelejteném: ha jól odafigyelünk, szinte halljuk az elmentek hangját. Együtt vagyunk, holtak és élők, mint jelen és jövő. Jó tanácsokat osztogatnak, utat mutatnak, mely bizonyára fontos és hasznos lesz az előttünk álló időre. Nem kérkednek, nem hivalkodnak, ám halkan izengetnek valamit, egy megszívlelendőt, egy fontosat. Ezen gondolatokkal zárom soraimat és igen nagy bizakodással indítom útjára szerény s lélekből jött irományomat, reménykedve, hogy tollamnak s hátamnak koptatása nem volt éppen felesleges és hiábavaló. Szabó Éva Erzsébet * Szabó Éva Erzsébet: Vásárhelyi villanypózna /Under-ground Kiadó, Budapest/ A kötet a napokban jelent meg az under-groundkiado.hu gondozásában. Szerkesztette Balázs Ildikó, a szerző lánya. Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 6.Egészségügyi szabályozás a XVIII. században. A Magyar Királyság és ErdélyA népegészségügy területén tevékenykedő szerző jelen kiadvány előzményeként megvizsgálta a magyarországi közegészségügyi állapotok rendezésére, az ehhez szükséges jogi keretek, valamint orvosi-közegészségügyi közigazgatás megteremtésére, továbbá a betegellátás biztosítására szolgáló 1770. évi egészségügyi rendeletet. Mivel 1768-ban Mária Terézia császárnő Erdélyt nagyfejedelemségnek nyilvánította, ezt a főszabályzatot már erdélyi nagyfejedelemként léptette hatályba (Balázs Péter: Mária Terézia 1770-es egészségügyi alaprendelete. I–II. kötet, Magyar Tudománytörténeti Intézet – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Piliscsaba-Budapest, 2007). A fenti alapos tudománytörténeti művet követően Balázs Péter újabb közel egy évtizedes kutató és rendszerező foglalatosságának az eredménye az 1770–1793 közötti rendeletek és tervezetek feldolgozása, az eredetileg latin nyelven megjelent dokumentumok magyar nyelvű közlésének a biztosítása, és ezáltal hozzáférhetőségük megteremtése, a szakma képviselői és a közvélemény előtti megismerésük lehetővé tétele (Balázs Péter: Egészségügyi szabályozás a XVIII. században. Magyar Királyság és Erdély, I–II. kötet, Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet, Budapest, 2016). Mária Terézia törvényalkotását követően II. József (1780-1790) egy évtizedes uralkodása alatt egyszer sem hívta össze az országgyűlést, amiért a törvényalkotási folyamat szünetelt az egészségügyi szabályozás területén is. Később I. Lipót (1790-1792) szakított a „kalapos király” erőszakos centralizáló politikájával, és ígéretett tett a törvényben előírt országgyűlés megtartására, ami huszonöt év szünet után, 1790-ben meg is történt. Amúgy 1790-1793 között a korábbi jogszabályok általános felülvizsgálatával egy új egészségügyi rendelettervezet készült. I. Lipót váratlanul rövid, ám támogató uralkodása csupán az 1790-1793 közötti előkészítés időszakának a nagyobbik részét tette ki. Balázs Péter legújabb könyve ennek a hároméves orvos-egészségügyi törvény-előkészítési folyamatnak, valamint az azt megelőző egy évtizednek a részletes és alaposan dokumentált ismertetése. A második kiadványhoz is előszót író Kapronczay Károly ekképpen méltatta a szerző munkásságát: „A tőle megszokott alapossággal elemzi a dokumentumokat, a munkában részt vállalt személyek tevékenységét, összehasonlítja a magyar és az erdélyi törvény-előkészítés hasonlóságát stb., majd teljes fordításban közli a dokumentumokat. Balázs Péter munkája valóban hiányt pótló a magyar jogtörténet és az egészségügyi jogalkotás történetében”. A szerző a kétkötetes mű elején a történelmi körülményeket ismerteti. Törekvéseit elárulják a főcímek: Az egészségügy szabályozása 1770–1791 között. Egészségügyi törvény-előkészítés: 1791–1793. Szakemberek és szakmai szolgáltatások. A Magyar Királyság egészségügyi közigazgatása. Jövedelmek és szabályozási elvek a szolgáltatásban. Ezt követően magyarázatokkal ellátott két, magyarra fordított dokumentum közlésére kerül sor, éspedig a Magyar Királyság, valamint az Erdélyi Nagyfejedelemség részére készült tervezetek első ízben történő publikálására. A második kötet magyarázatokkal szolgál a Magyar Királyság tervezetéhez, ismerteti a „Közigazgatási szabályok tervezete az egészség ügyében” című dokumentumot. A könyv végén magyarországi és porosz dokumentumok tanulmányozhatók: többek között bizottsági ülések jegyzőkönyvei, dokumentumok a physicusoknak és sebészeknek kijáró oktatásról, a halottakra és a temetőkre vonatkozó szabályozásokról, a porosz Orvoslási Ediktumról és különböző rendeletekről. Végül magát a szerzőt idézem: »Erdélyben a fennmaradt iratanyag szerint az illetékes bizottság „Vélekedés az egészség ügyéről” címmel valójában a Főszabályzat hatályba lépésétől eltelt időszakra részletesen visszatekintő és javaslatokat előterjesztő terjedelmes szakvéleményt készített. Pontos hivatkozásokkal dolgozta fel a rendeleti előzményeket, majd ezeket és a korabeli közállapotokat is figyelembe véve tette meg javaslatait. Ebből az anyagból – Magyarországhoz hasonlóan – akár egy szövegszerűen kidolgozott törvénycikk és rendelet tervezetet is összeállíthattak volna, ilyen iromány azonban a jelenlegi tudásunk szerint Erdélyben, az 1790-es években és később sem keletkezett.« Dr. Ábrám Zoltán / Népújság (Marosvásárhely) 2017. november 18.A pálosokról harmadszor!Ha minden kultúra lelke a lélek kultúrája, akkor elgondolhatjuk micsoda értéket jelentett a középkor virágzásában a 170 magyar pálos kolostor: jelentett ugyanannyi tűzhelyet az istenszeretet melegének, s forrását a nemzet építő erőinek. A keresztény lelkiséget hirdették Európa 15 országa, Szentföld és Amerika pálos kolostorai, a Regnum Marianum dicsőséges imádságos hajlékai. A pálosok Amerikába is eljutottak. A magyar gyökereire büszke Katolikus Izabella királyné kért fel papokat arra a feladatra, hogy a hosszú felfedező úton tartsák a lelket Kolumbusz hajósaiban, majd később terjesszék a hitet az Új Világban: „Küldjön újabb munkásokat az Úr szőlőjébe, mert valóban munkásokra lesz szükség, akikre nehéz testi munka vár” – áll a hívólevélben. A Lisszaboni Állami Levéltár őrzi Szombathelyi Tamás generálisnak a Portugáliába induló 125 pálos atyának mondott búcsúztató beszédét. A magyar pálosok kezdték el az Új Világ evangelizációját. Emlékük ma is él, az indiánok, akárcsak a Pilisben, fehér atyának nevezik őket. A gyarmatosításban nem vettek részt, megtartva Pilis-beli életvitelvitelüket, barlangokban, elvonultan éltek és onnan keresték fel az indián törzseket. A kereszténység hű követőiként a hittérítő munkájuk a krisztusi szeretet és igazság jegyébe gyökerezett, s emberségük ebből a természetes forrásból eredt. A mai Argentínától Bolívián keresztül Peruig is eljutottak, ahol kolostorokat alapítottak, melyek más szerzetek birtokában még ma is léteznek. Mivel kegyetlenkedő hódításukban Pizzaro katonáit zavarták, apró kis szigetekre igyekeztek áttelepíteni a frátereket, s a szeretethirdetők közül sokakat kardélre hánytak. A magyar pálosrend mementóit nemcsak a híres Vinland Map térképen található pálos rovásírásos jegyzetek, hanem a Cerro Polilla hegységben talált számos pálos rovásírásos barlangfelirat is őrzi. Amerika és Európa földje között a magyar pálosok kezdték építeni a keresztény hidat, amelyre minden magyar ember büszke lehet. o0o Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. november 24-én, pénteken 17 órakor a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében tartja a Pálos évszázadok ismeretterjesztő előadássorozat harmadik részét Mátyás királytól, II. Józsefig címmel, amely keretében bemutatásra kerül a Rend virágkora és hatalmi megszüntetése. Meghívott előadó: Aradi Lajos neves piliskutató. Az est házigazdája: Murvai Miklós. Társszervező: Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Sok szeretettel várunk minden népünk múltja és jelene iránt érdeklődőt. Nyugati Jelen (Arad) 2017. november 26.Kolozsvár cigány népessége II. József korábanAbból az időszakból, amikor Erdély Magyarországtól elválasztva, külön politikai szervezettel és országgyűléssel tartozott a Habsburg Birodalomhoz, jelenleg egyetlen olyan összeírást[1] ismerünk, amelyik kifejezetten azért történt, hogy a Gubernium alá tartozó cigány népességet megszámolják. A Főkormányzóság 1781. január 18-án rendelte el az összeírást, célja a Bécsből, az erdélyi kancelláriától is inspirált szisztematikus letelepítési politika előkészítése volt, amire az elkövetkező években sor is került. A Gubernium tudni akarta a cigányok számát és tájékozódni akart, hogy beletartoznak-e a társadalmi hierarchiába, ellenőrizhetők és adóztathatók-e. A fiskális cigányokat nem kellett összeírni, róluk rendelkezésre álltak a Fiscusnál a külön kimutatások (Zsupos, 1996). Kolozsváron nem is éltek e kategóriába tartozó cigányok. A guberniumi összeírást a székely és szász székek, a vármegyék és a városok külön-külön hajtották végre. A helyi hatóságok által felküldött összeírási íveket a Guberniumnál összesítették, címe: Tabella Indicans Numerum et Statum Zingarorum. Megadják helységenként a családfők számát, majd azt, hogy a családok közül mennyi letelepült, vándorló, jobbágy és zsellér. Egy külön tabella taxás helyek adatait tartalmazza ugyanúgy. A taxás helyek: Kolozsvár, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Vízakna, Abrudbánya, Hátszeg, Vajdahunyad, Illyefalva, Kézdivásárhely, Bereck, Székelyudvarhely, Oláhfalva, Erzsébetváros, Szamosújvár. A 14 taxás hely közül csak Erzsébetvárosban volt nagyobb a cigányok száma Kolozsvárnál. Vajdahunyadon a családfők száma kevesebb volt, a lélekszám azonban több. Összességében az erdélyi városok közül Brassóban és Nagyszebenben élt a legtöbb cigány. Az összesítés szerint Kolozsváron a cigány családfők száma 75, a lelkek száma pedig 119. Utóbbi a családhoz tartozó férfi és nő családtagokat jelentette. A részletes adatokat tartalmazó helyi adatfelvételből 58 férfi és 61 nő családtag számolható ki (az erre vonatkozó rovat csak számokat tartalmaz). A lelkek száma nem lehet a cigányok teljes száma, mert ez 75 családra túl kevés. Ha a lelkek és a családfők számát összeadjuk (194), akkor pedig a férfiak száma aránytalanul magas, ami valószínűleg úgy lehet, hogy a feleségek nincsenek beszámolva a nő családtagok közé. A családfők között összeírtak egy katonát és két árvát is, akiknek nem volt családja. Őket leszámítva, a szokott 4,5-es szorzószámmal a cigányok lélekszáma 324 főre tehető. Ha ezt fogadjuk el, akkor az első népszámlálás 13928 fős tényleges népességéhez viszonyítva a cigányok aránya 2,3 % a városban. 1781-ben néhányan feltehetően kimaradtak az összeírásból. Ebben az időben a köztisztasági feladatokat is ellátó hóhérok még a cigányok közül kerültek ki (Kiss, 2001), de nincsenek ott az összeírásban, mint pl. Marosvásárhelyen. A letelepültségre és vándorlásra vonatkozó adatokat 75 főre számolták az összesítésben. Letelepült (domiciliatus) volt 51 (68 %), vándorló (vagus) pedig 24 családfő (32 %). Avagus ebben az esetben nem csavargót jelent és ez az állapot nem értelmezhető jogon, illetve társadalmon kívüliségként. A rendi társadalomba ők is beletartoztak, ezért van az, hogy a jobbágyok és zsellérek aránya nem azonos a letelepültek és vándorlók arányával. A 75 főből 72 volt jobbágy és 3 zsellér. Azoknak, akik vándorló életmódot folytattak, a nem cigányok között is jelentős volt a száma, az 1791. évi adótabellák szerint 298 fő, 1009 mezőgazdaságból élő adózóból (29,5 %). A cigányok és nem cigányok között a vándorlók aránya majdnem azonos (Csetri, 2001). A cigányok száma a 18. század utolsó harmadában elérte azt a határt, amikor lélekszámuk abszolúte nem sok ugyan, de az azonos tevékenységet folytatók magas száma miatt, relatíve mégis sokan lesznek. Erre volt válasz, hogy némelyek faluzó életmódot folytattak, vagy akár több száz kilométerre, máshol próbáltak megélhetést keresni. Már két évtizeddel az összeírás előtt, azt vallja magáról 1762-ben a kolozsvári születésű, paráznasággal vádolt Fogarasi Zsigmond, hogy többedmagával jött „szerencsét próbálni” Egerbe (Nagy, 2003). A foglalkozási és vallási adatokba a katonát és a két árvát nem számították be. Az árvákról azonban megjegyezték, hogy „servat”, vagyis szolgálnak. Így 72 családfőből 36 muzsikus (50 %), 30 kovács (42 %), 1 varga, 2 napszámos, 1 pajzsgyártó, 1 vak, 1 esetben pedig nincs bejegyzés. A családfők 92 %-a kovács és muzsikus. Tekintetbe véve, hogy a városban dolgoztak nem cigányok is kovácsként és zenészként, illetve számolni kell nem hivatásos paraszt muzsikusokkal is, a cigányok megélhetése nem volt biztos az aránytalanság miatt. A téglavetés, amit a 19. század derekán már sok cigány végez a város keleti határában a cigányhurubák [földkunyhók] mellett, a 18. század végén még elő sem fordul. Vallásilag a római katolikus és református felekezet között oszlottak meg, 80-20 %-os arányban. Azt mondhatjuk, hogy felekezet szempontjából a város többi lakosához hasonlóak, akárcsak jogállásban. A kolozsvári cigányok kulturális sajátosságairól a források alig nyújtanak információkat, a cigány identitás historikus tényezői csak részlegesen láthatók. A fizikai kinézetről és a nyelvről közvetlen adatok nem nyerhetők. A cigányok családneve többségében magyar, kisebb részben német és román. A 16. század elején Kolozsváron sátrakban laktak a cigányok, 1585-ben már kalyibákról szólnak a források, a 17. századból több adat is van a cigányhurubákról, azaz földkunyhókról. A későbbi forrásokban a sátor kivételével a házszerű építményekről és a földbe ásott lakásról is hallunk. A hurubára még 1851-ből is van adat. Kiss András kutatásaiból azt is tudjuk, hogy a huruba nem tipikusan cigányok lakhelye, hanem a szegényeké (Kiss, 1990). A cigányok Kolozsváron is leginkább életmódban és foglalkozási szerkezetben különböztek a lakosság többi részétől. A középkor óta térben is elkülönültek. A 18. század előtt a cigányok a városfalon kívül, a keleti hóstátban és attól délre lakhattak (Kiss, 2014). A Cigánysornak nevezett rész, amely ténylegesen nem utca, a 18. században alakult ki azután, hogy a falak előterében az építkezési tilalmat feloldották. Az 1763-1785. évi katonai térképek négyzet alakú kis telepet mutatnak a Szabók Tornya (Bethlen-bástya) közelében. Az 1734-es térképen ez még nincs. A Cigánysor tehát, ahogy ezt Asztalos Lajos kimutatta, 1734 és 1763 között jött létre (Asztalos, 2012; Gaál, 2006). Részben a már régebb óta a városban élő, meggyarapodott cigányok átköltözésével a csak kevéssel arrébb lévő Külső-Farkas utcából, részben újabbak beköltözésével, ami a cigány népesség növekedéséhez vezetett. A Cigánysor az 1869-es várostérképen is látható. Az 1781-es összeírás nem tartalmaz adatokat arról, hogy a családok a város mely részén laknak. Más források alapján megállapítható, hogy két helyen is. A cigányok egy része ott, ahol a Cigánysor létrejött és a Külső-Farkas utcában.Laktak cigányok a Hídkapun kívüli külvárosban is. Fogarasi Zsigmond említett vallomásában ezt mondta: „Feleségem vagyon, Szilágyi Boris Szilágyi Gergely másként Grunczi nevű Kolosvarott lakós czigánynak leánya, Kolosváron lehet reá akadni, tsak a hid kapun kivűl a hostyán, Fogarasi Zsigmond apámnak által ellenébe kelletik keresni.” Ez a terület más néven a Hídelve. A Cigánysor néven ismert kis telepet, ahol a polgárosultabb cigányok és az elismertebb zenészek laktak, az 1980-as évek elején számolták fel.A Hídkaput az 1870-es években bontották le, de Hídelvén, a Szamos mentén a Barom vásár, Vágóhíd és Állatvásár tér környékén ma is laknak cigányok, nem kompakt közösségben, ám jelentős számban. Ugyanabban az irányban, a vasúti hídon túl még többen. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a kolozsvári cigányok beletartoztak a város társadalmába, az akkori „hóstátiak” sajátos világába, a helyi népességet kiszolgáló alsó rétegekéhez hasonló pozíciókban. A cigányok egy része az apáról fiúra szálló tanult mesterség megtartása, illetve az abból való megélhetés érdekében földrajzilag mobil volt. A cigány népesség már a 18. században is differenciálódott, a társadalmi és vertikális mobilitás azonban mérsékelt volt, a 19. században a polgárosodással vált erőteljesebbé. Források és irodalom Asztalos Lajos: Helytörténet – Kolozsvár – Közelről. Nádas, Békás, Cigánypatak, Gorbó. Szabadság 2012. június 13. Csetri Elek: Kolozsvár népessége a középkortól a jelenkorig. In: Dáné Tibor Kálmán–Egyed Ákos–Sipos Gábor–Wolf Rudolf (szerk.): Kolozsvár 1000 éve. Kolozsvár, 2001. Kiss András: Források és adatok a kolozsvári cigányok XVI-XIX. századi történetéhez.Korunk, 1990. 7. sz. 888-896. Kiss András: Szelleműzés a „hóhér házából” levéltári anyaggal. Korunk, 2001. 9. 59-66. Kiss András: Más források – más értelmezések. Mentor, 2014. Nagy Pál: Cigányperek Magyarországon (1758-1787). Szekszárd, 2003. Romológiai Kutatóintézet Közleményei 7. (38. sz. közlés). Zsupos Zoltán: Az erdélyi sátoros taxás és aranymosó fiskális cigányok a 18. században. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1996. Cigány Néprajzi Tanulmányok 4-5. Jegyzetek [1] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. F 46. Erdélyi Kormányhatósági Levéltárak, Gubernium Transylvanicum (In Politicis). Nro. 1781/2561, 1781/4868. Nagy Pál / erdelyikronika.net 2017. november 27.Nemzetünk lelki üdvösségének az ápolóiA Pálos évszázadok III. előadása Aradon Pénteken délután a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete nevében Murvai Miklós házigazda köszöntötte a kéttucatnyi résztvevőt, akiknek bemutatta Aradi Lajos neves Pilis-kutatót, majd a felvezető filmbejátszásban bemutatott budapesti Szikla-templomról beszélt, ahol 150 évi eltiltás után a Pálos Szerzetesrend tagjai újrakezdhették működésüket. Aradi Lajos a Pálos évszázadok előadássorozat harmadik részének a bevetőjében kifejtette: örvendetesnek tartja, hogy az utóbbi 2-3 évben olyan háttérerők mozdultak meg, amelyek nemcsak a központban, hanem Kárpát-medence-szerte is egyre több, már elveszettnek hitt, a török időkben elpusztult pálos kolostor, templom feltárására szereztek pénzt, fogtak munkához a pálos évszázadok jobb megismerése, újraértékelése céljából. Ideillik Pázmány Péter esztergomi érsek mottója, akinek a hitvitáiból kiderül, hogy nem volt nagy barátja a pálosoknak, mégis kijelentette: „Te is Magyarország, édes hazám, a pálosokkal fogsz növekedni, és ugyanazokkal fogsz hanyatlani.” Az 1570–1637 között élt, tevékenykedett érseknek a három részre szakított ország viszonyai között kellett lavíroznia az egyház vezetésében. Tökéletesen tudta, hogy a pálosoknak milyen misztikus kapcsolatai voltak a nemzet testével és a lelkületével. Ezért mondta, amit más változatokban mások is hasonlóan láttak: ha a pálosok jól érzik magukat az országban, akkor az ország is épül, ha viszont a kolostoraikban a bánat, a hanyatlás tapasztalható, az országban is hasonló állapotok fognak megjelenni. Ez tökéletesen kifejezi azt a kapcsolatot, ami a pálosokat a történelem során jellemezte: a nemzet lelki üdvösségének az ápolásán dolgoztak úgy, hogy magukra vállalták a emberek által bevallott bűnöket, amelyekért maguk vezekeltek, megbocsátást kérve Istentől. Mindezek nyomon követhetők Gyöngyösi Gergely írásaiból, aki 1520–22 között volt pálos rendfőnök, és korának legnagyobb tudású egyházi méltóságaként megírta a rend történetét. Vészterhes időben élt, ami az ország, de a rend hanyatlásának is a kezdetét jelentette. A Mátyás királytól II. Józsefig terjedő részben a pálosok, illetve a nemzet növekedésétől a II. József által a rendnek, az úgynevezett „hasznot nem termelő” rendek közötti betiltásáig, a hallgatóság előtt feltárult a magyarság tudatos lelki megnyomorítását célzó intézkedés, a Pálos Szerzetesrend betiltása, tagjainak száműzetése is. Az előadás végén Murvai Miklós abban a reményében mondott köszönetet a magvas előadásért, hogy a Pálos évszázadok előadássorozat folyatódik, az hozzájárulhat nemzetünk lelki életének a fellendítéséhez, amire a szerzetesrend felszámolása óta oly sok csapást megért magyarságnak igen nagy szüksége van. Talán az sem véletlen, hogy a nemzet lelki üdvösségének ápolásán munkálkodott Pálos Szerzetesrend szándékosan feledésbe száműzött értékeinek a feltárására, éppen a keresztény értékrend védelmét és ápolását felvállaló kormány idején került pénz, illetve szándék. Balta János / Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-30 | 31-58
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
